Ahogy mellettem feküdt az ágyon, és úgy tett, mintha aludna, már tudtam, el akar menni. Még gyáva szólni, mert van benne annyi jó érzés, hogy nem akar bántani, annyi viszont nincs, hogy közölje épp a szeretkezés után. Várt, nézte a plafont, fél kézzel még ölelt, azt bizonygatva magának, hogy nem rossz ember ő, de képtelen valakit teljes odaadással szeretni. Ha megkérdeztem volna miért, nem tudott volna válaszolni, talán azzal magyarázta volna, hogy őt se szerették soha igazán, és anyja is elhagyta, amikor még hároméves volt. Ezt meg kell értenem, és ha tökéletes lennék, még mosolyogva ajtót nyitnék közölve, hogy menjen, hiszen a világ rá vár.
Én azonban nem vagyok csodálatos és hibátlan, csak egy nő, aki jobban szerette őt, mint kellett volna. Nem tudom, észrevette-e még valaki rajtam kívül, de a férfiak nem szeretik, ha nagyon kellenek valakinek. Zavarja őket a ragaszkodás. Még a nőknél is jobban szeretnek szenvedni. Hallgatnak, reménykednek, és úgy hiszik, jobb nekik, ha valaki nem kerekedik fölébük. A szerelem nyomasztó és erőszakos egyesek számára, mert viszonozni nem könnyű. Nincs egyforma serpenyő… Az adok-kapok mérlegen mindig nehezebb az egyik oldal.
Nem mertem ránézni, mert tudtam, biztosan elsírom magam, és ha kibuggyan szememből akár egy árva könnycsepp is, azonnal menekülőre fogja. Ezért hallgattunk, és arra vártunk, kiben erősödik meg jobban a hazugság. A hívlak majd, találkozunk nem sokára aljassága fülemben csengett, pedig még ki se mondta. Éreztem, ahogy fészkelődik, ahogy arra gondol, fel kellene ülnie, innia egy pohár vizet, és ha már fent van, gyorsan felkaphatná a nadrágját, mondván, mennie kell, ugye, megértem. Én beleegyezően bólintanék, mint aki tudja a valóságot, de nem nehezíti. Miért olyan nehéz tisztességesen szakítani? Csak két mondat, és máris tisztára mosható a szív, no meg a száj.
Lestem hátha lesz benne kímélet, nem a szimpla elosonást választja. Már nem szeret és ez sütött belőle. Persze úgy hitte, csókja és ölelése szenvedélyes. Az is volt, ahogy a kígyóé, ami elkapja áldozatát, pedig nem éhes, inkább csak a tett hajtja. Lassan, egészben nyeli le, és úgy emészti hónapokon át, hogy tudja, nem is vágyott rá. Az én gyilkos ragadozóm még töpreng, mielőtt lecsapna méregfogaival. Gondolkodtam, megkíméljem-e a feszültségtől, amit egy félmondat hazugsága kelthet benne, de nem akartam, hogy úgy érezze, tudom, mi zajlik benne. Senki nem szereti, ha átlátnak rajta, homályos tükrét nem szívesen törli fényesre. Elfordultam, hogy ne érezze ki a belőlem szivárgó őszinte aggodalmat.
El akart menni, mégis félt. Attól, hogy mi vár rá, hogy jól dönt-e, hogy van-e jobb nálam, akit szeretne. Szívesen megnyugtattam volna, mondván, bátorság, kedvesem, anélkül mit sem ér az élet. A szerelem viszont aprópénzt se, ahogy nélküle a pusztuló évek. Ficergett egy kicsit, feszültsége átütötte a falat, amit közénk húzott. Megsajnáltam. Felkönyököltem, elmosolyodtam, és a lehető legelbűvölőbb hangon ennyit mondtam:
– Menj nyugodtan! Kint már süt a nap.
És valóban elállt az eső, ami egész délután csapdosta az ablak üvegét. Talán megértette, mert felsóhajtott. Amikor már ingét gombolta, arcomba nézett és kimondta a hazugságot, amelytől megváltást remélt:
– Hívlak majd!
Felnevettem. Hangomban nem volt gúny, csak épp nem válaszoltam. Vállamra lehelt egy júdáscsókot, és már kint volt a lépcsőházban, ahol a szomszéd kutyája vidám csaholással üdvözölte. Én meg lassú, simogató mozdulattal lehúztam az ágyneműt, lepedőt cseréltem, és megfőztem az aznapi második méregerős feketét. A nap közben felszárította az ablakpárkányon tévelygő vízcseppeket és egy fénynyaláb óvatosan lábszáramra ült.
Kép forrása: Pinterest
