A net nagyon sok ember számára a közösségi oldalakat jelenti. Amióta viharos gyorsasággal elterjedt a Facebook, rövidesen a felnőtt felhasználók, posztolók játéktere lett. A fiatalabb generációk találtak maguknak más terepet, és a legnagyobb közösségi oldalt ma már szinte csak a szülőkké vált generáció bérli.
Mindannyian tudjuk, látjuk, hogyan folyt bele a napjainkba és azt is, mennyire nehéz megkerülni vagy egyáltalán kívül maradni. Mindazon túl, hogy a közösségi oldalak pozitív hozadékkal is járnak, lásd információáramlás, társas kapcsolatok felelevenítése, ápolása, hírközlés, tájékozódás és egyebek, megtapasztalhattuk, hogy milyen káros hatással is vannak mindennapjainkra.
Mindez legfőképpen a nem tudatos használat miatt alakult ki. Szívesen játszunk a neten és ezáltal egyre több adatot szolgáltatunk ki magunkról. Észrevétlenül beengedjük az életünkbe kérés nélkül a különböző szolgáltatásokat, lehetőségeket és adatainkat szabadon közprédára bocsájtjuk, mondván, nem fontos, hogy mikor és mennyit szoktunk reggelizni, vagy szeretjük-e a kávét vagy sem. Márpedig az adataink, szokásaink mi magunk vagyunk. Oly mértékben kitárulkozunk, hogy észre sem vesszük, hogy már nem is létezünk egyénként, csak fogyasztókká válunk. Ennek az az egyik legnagyobb hátránya, hogy olyasmiket rendelünk, vásárlunk, amikre nincs is szükségünk. A csapda azonban nyitva és mi belelépünk, bár azt hisszük, szabad akarattal tesszük.
Mindent és valóban mindent megosztunk a családunkról. A lehető leglényegtelenebb eseményeket is világgá kürtöljük, mondván, hadd lássa mindenki, hogy szép a gyerekünk, jó szülők vagyunk, vagy imádunk sütni-főzni. Nem sokszor gondolunk bele, hogy milyen károkat jelent a gyerekünk számára az évek múlásával egy-egy viccesnek hitt babafotó. Azt sem mérlegeljük, hogy ezek a képek bárhol, bármikor letölthetők és felhasználhatók, és nem is sejtjük, hogy a világban ki él vissza ezzel a lehetőséggel. Azt már csak csendben említem meg, hogy mennyi pedofil élvezkedhet a mi cuki gyermekfotóinkon. Fürdőruhás vagy egyéb képeink bejárhatják a világot és felkerülhetnek olyan oldalakra, amelyek negatív tartalmakat sugallnak, nem beszélve a pornóoldalakról.
Ma már nem egy, nem kettő film készült arról, hogyan lopnak maguknak családokat egyesek, hogyan kúsznak be más életébe azáltal, hogy a posztok által megközelíthetőkké váltunk. A csalás ezer formában megjelenik az életünkben és mi még továbbra is azt érezzük legfontosabbnak, hogy megmutassuk, mit sütöttünk vagy főztünk.
Vajon mikor vált annyira fontossá, hogy ételeink, karácsonyfánk vagy egyéb személyes terünk kikerüljön a világ szeme elé?
Mit kapunk azon túl, hogy néhányan odabiggyesztenek egy lájk jelet, vagy szívecskét?
Valóban értékesek leszünk, ha valaki a bejglire azt írja, tyűha, pedig csak fotón látta?
Az ember alapból elismerésre és szeretetre vágyik. A közösség oldalak pedig elhitetik velünk, hogy ha huszonkét kommentben megdicsérnek, akkor számítunk. Semmi más nem annyira fontos, minthogy ismerősök és félismerősök azt mondják nekünk, hogy jó anyák vagyunk? Vagy netán jól nézünk ki? Milyen szánandó és törékeny az emberi lélek, hisz a nap minden egyes pillanatában megerősítésre vágyik! Ez ellen kár tiltakozni, ez nem függ nemtől vagy kortól, mert lehet, hogy az idősebbek nem a bikinis-koktélos képeiket teszik ki, de a vázában lévő virágok, a kert, és a már említett süteményes vagy befőttes képek is mind azt hivatottak közölni, hogy vágynak valamire.
És ez a vágy olyan erős, hogy képesek vagyunk bármit, bármikor megosztani. Elgondolkodtató, hogy a perc, a látvány megélése már sokkal kevésbé fontos, mint annak megörökítése, mert abból lájk lesz. Abból ámulat és csodálat alakul, ez irigységet szül, és mi élvezzük. Hiába mondjuk, hogy megváltozott a világ, sok a kétszínű, irigy és pletykaéhes ember, mert a világ mi vagyunk. Mi adunk táptalajt azáltal, hogy kirakatba tesszük az életünket.
Minden kép mellé oda lehetne írni, hogy csodáljatok! Nézzük csak meg, hányan kiáltanak szeretet és figyelem után! Elképesztő lenne megszámolni!
Magányosak vagyunk és az idők múlásával egyre inkább azok leszünk. És itt a belső magányra gondolok, arra, amikor nem elégít ki bennünket semmi és marad a külvilág, az idegenek kattintása.
Senki ne mondja, hogy egy szülinapra kapott online gratuláció, amit három kattintással el lehet intézni, szebbé teszi a napját. Ha százötvenre kell válaszolnia, biztosan nem, de kötelező ezt mondania, különben nem felel meg a közösségi oldalak íratlan törvényeinek. Ismerőseink egy részét nem is ismerjük, miért számítana nekünk, hogy azt írja, legyen jó napom? Hogy ez kedvesség? Aligha. Kedvességet attól kaphatunk, aki valódi, aki jelen van az életünkben.
Ha a valóságban valaki kiállna lakása ajtajába és kora reggel azt kiáltaná, hogy szép napot mindenkinek, vajon tetszene nekünk mindez? Bolondnak gondolnánk, miközben bőszen írogatjuk vissza, hogy neked is, meg hogy süssön rád a napsugár csodaszépen! Pár órával később meg kiírjuk a netre, hogy milyen idióta emberek vannak, akik nem tudnak parkolni, előznek, ahol nem szabad, vagy épp nem volt elég friss a hús, ahol vettük. Azonnal hangot adunk a gondolatainknak, mintha azok valamiért nem férnének a fejünkbe.
Érdemes lenne elgondolkodnunk, mit lehet és mit érdemes közölnünk önmagunkról, családunkról és a szokásainkról. Érdemes lenne magunkban tartani olyan információkat, amelyek senkire nem tartoznak. Ma az információ hatalom és bármennyire nem tűnik veszélyesnek, fegyverré válhat.
Magányunk, szomorúságunk, belső bizonytalanságunk nem ok arra, hogy mindenkivel megosszuk a gondolatainkat, hiszen ez nem valódi segítség, ahogy a részvétnyilvánítás vagy a gratuláció sem. Sajnos sokkal önzőbbek vagyunk annál, hogy mindez valóság legyen. Egyszer Popper Péter azt mondta, hogy az emberek, ha tudnák, hogy mennyire nem érdekelnek másokat, megsértődnének. Mindezt tudni és elfogadni nem egyszerű. Erre épül az összes közösségi oldal. A „szeretném magam megmutatni”-elvre és ennek köpenyéből kibújni egyre jobban szeretünk.
Ha marad bennünk némi józanság, akkor annyit tehetünk, ha már a sorból kiállni igen nehéz, hogy átgondoljuk, később miféle következménye lehet egy-egy posztnak, képnek, reakciónak. Márpedig ezt nem lehet kizárni. Ami felkerül a világhálóra, az ott is marad, amíg a világ a világ. Erről sosem szabadna megfeledkeznünk.
fotó: Pinterest
