A teher, amit a pénz hiánya rakott rám, napról napra növekedett. Óriássá fejlődött és nyomott lefelé. Súlya alatt görnyedten haladtak a napok. Anya hol jobban volt, hol rosszabbul. A kórházi folyosókon való várakozás viselte meg a legjobban. Hol én ültem vele, hol meg apa, a húgomat nem vontuk bele. Neki maradjon meg az önfeledtség a mindennapokban. Már amennyire lehet. Kislány még, nem szükséges feleslegesen kínlódnia.
A sorozat előző részét itt olvashatod
Az orvosok felváltva biztattak, vagy épp csóválták a fejüket. Az egyik kijelentette, hogy ha kivinnénk Németországba, nagyobb esélye lenne a túlélésre, mert ott újfajta kezelésekkel próbálkoznak. Sok pénzért. Miután látta elképedt arcomat, többé nem hozta szóba.
Apa annyit mondott, talán ez isten akarata. Vajon mi? Hogy meghaljon az anyánk és félárvák maradjunk? Nem hinném. Istennek nem lehetnek ilyen tervei. Lehet, hogy nagy játékos az öreg, de nem ennyire.
Nagymama a hetvenegy évével jobban nézett ki egy idő után, mint anya. Ha istent emlegettem, rám rivallt, és kikérte magának, hogy úgy beszéljek róla, mint egy vénemberről, aki odafent szórakozik az égben. Isten tudja, mit kell tenni, sorolta. Mindig van mentő ötlete, és olyan nincs, hogy ne dobna be mentőövet a fuldoklónak. Nem akartam vitatkozni vele, ugyan minek? Most mondjam neki, hogy egy balesetben elhunyt nem nagyon kap segítséget? Neki hol volt az a híres mentőöv?
A legrosszabb az volt, ahogy anya fogyott. Tényleg elfogyott. A kemoterápia felemésztette, nem tudott enni, sebes lett a szája belül, és minden kijött belőle.
Tomival nem beszéltem anyja ajánlatáról, igaz időnk se volt, mert másnap elutazott Bora Borára két hétre. És aztán valami csoda folytán egy hónap lett belőle. Sokszor felhívott, cseteltünk és mindig elmondta, hogy nagyon hiányzom neki, meg hogy higgyem el, nem az ő ötlete volt ez a nyaralás, amely lassan munkába fordult, mert az apja egy haverja munkát ajánlott neki. Persze, hogy ott és persze, hogy sok pénzért, no meg a tapasztalatért elvállalta. Három hónap nem a világ, mondogatta, és küldözgette a fotókat.
Annyira átlátszó volt az egész, hogy nem értettem, ő miért nem veszi észre, mire megy ki a játék. Szeret, és ez megnyugtatott, de azért mégiscsak távol volt, egzotikus helyen, én meg itthon a beteg anyámmal és az egyre undokabb húgommal.
Mindig kérdezett anyáról és a családomról. Azt állította, nagyon fontosak vagyunk neki, mégis távol maradt. Az anyja miután én nem kerestem őt, ő meg eltávolította a fiát a közelemből, nem hívott. Gondolom, a Bora Bora-i út sokkal olcsóbb és hasznosabb volt, mint az én megvesztegetésem.
Egyik nap, amikor anya kapta a kemót, én meg jöttem kifelé a kórházból, a kutyapiszokkal bőven díszített járdán úgy megcsúsztam, hogy majdnem térdre estem. Egy arra járó pasi kapta el a karom, de csak épphogy, mert a falba meg tudtam kapaszkodni. Negyven feletti volt, ismerős valahonnan. Hiába mondta meg a nevét, nem jöttem rá, hogy menő fotós. Azt állította, különleges arcom van, jó lennék pár reklámhoz, ha van kedvem hozzá.
Elnevettem magam, mert eszem ágában sem volt ilyesmivel foglalkozni. Mondtam neki, hogy kisebb bajom nagyobb annál, minthogy folyton a kilóimmal meg az arcbőrömmel törődjek. Felhúzta a szemöldökét és elfintorodott.
– Pedig nincs az a lány, aki nem örülne a pénznek – mondta és végignézett rajtam. Valóban nem voltunk eleresztve, de azért nem rongyokban jártam. Olyan plázás cuccaim voltak, mint mindenkinek a környezetemben. Meg néhány turis is, de azok legalább egyediek voltak.
Megköszöntem neki a lehetőséget, ő meg átnyújtott egy névjegykártyát. Esküszöm, azt gondoltam, már ki is ment a divatból az ilyesmi. Valahol a belvárosban volt a stúdiója, hol máshol lett volna? Kérte, hogy telefonáljak, mielőtt mennék. Nem is mondtam igent, de ő biztosra vette. Ez nem esett jól. Hozzá volt szokva, hogy elájuljanak a csajok, ha ő megmondja a nevét. A névjegyét a táskámba süllyesztettem és el is felejtettem volna, ha anya két héttel később nem keres a táskám alján fájdalomcsillapítót. Amikor rálelt, elmeséltette a történteket. Nem volt hosszú mese, pár mondatban ecseteltem neki a lehetőséget.
Annyit kérdezett, hogy nem érzek hozzá kedvet? Éreztem, hogy a pénz miatt kérdi. Majdnem rávágtam, hogy nem, de eszembe jutott, hogy szánalmas a fizetésem, a vőlegényem messze, talán rég becsajozott, én meg rákos anyámat hordom-viszem bárhová, csak mentse meg valaki nekünk, ha már a jóisten odafent épp sakkozik.
Azt morogtam, hogy még meggondolom. Felvillant előttem a fotós képe, az az őszülő kéjencé, amilyennek az összes fotóst képzeltem, és tiltakozott minden porcikám. De ott volt anya, a számlák, a gyógyszerek, a különböző, étkezését segítő készítmények, és mindennek ára az egekben volt.
Másnap reggel felhívtam Alexandert, aki biztosan csak Sanyi volt, de az nem volt elég menő.
Emlékezett rám. Közölte, hogy várta a hívásom, és aznap délutánra szívesen látna, lesz még egy-két lány, de én biztosan jobb leszek, mint azok, mert van az arcomban valami szokatlan. Nem tudom, mire gondolt, mert két szemem van és egy szám, orrom, nem lehetett szokatlannak mondani. Kérte, hogy sminkeljem ki magam kedvemre, szeretné látni, milyen vagyok, ha nincs profi sminkes a közelben.
Apának nem szóltam a dologról, eleget aggódott anya miatt. Anya viszont egyenesen kivirult, amikor megtudta, mire készülök. Bevallotta, hogy minden vágya az volt, hogy egyszer rájöjjek, a szépség kiaknázható. Még soha nem hallottam így beszélni, mintha a betegség egy csomó dologban megváltoztatta volna véleményét.
– Nem örülök, hogy óvónő lettél – tette hozzá, amikor délután négykor elköszöntem tőle. Még szerencse, hogy délelőttös voltam aznap.
Nem kérdeztem vissza, hogy miért, nem volt erőm hozzá. Mostanában kerültem a nagy beszélgetéseket. Egyedül Tominak örültem, aki minden nap hívott, mesélt és soha nem dicsekedett, milyen jól megy neki. Kérdezte, hogy szükségem van-e valamire, de én mindig hárítottam. Ha az anyja megtudta volna, hogy pénzzel támogat, támadhatóvá váltam volna, és ezt nem akartam. Tartsa csak meg magának a pénzét az a némber. Biztosan boldog, hogy nagyon ötletesen eltávolította a fiát a közelemből, és azt hiszi, most vége köztünk mindennek. Az is lehet, hogy igaza van, csak én még nem tudok róla.
Szeretem Tomit. Nem a pénzét vagy a házát, inkább azt a lelkes fiút, aki végtelen naivitással nem veszi észre a világban a rosszat. Ő mindenkinek ad még egy esélyt. Ha megtudná anyja tervét, nem haragudna rá, felmentené, ami természetes, hisz az anyja. Már csak az a kérdés, hogy át lehet-e őt úgy formálni, hogy ne engem akarjon. Vajon szeret-e eléggé? Ebben sose lehet száz százalékosan biztos az ember.
Három járműre is kellett szállnom, mire a Király utcába értem. Igyekeztem elkerülni a kutyaszart, nehogy bűzölögve essek be a csilivili műterembe. Merthogy csilivili, abban biztos voltam, ugyan milyen lehetne ezen a drága környéken?
Engem még soha nem fotózott profi. Kezdtem ideges lenni, és éreztem, hogy megizzad a hónaljam. Gyorsan megnyomta a csengőt és már nyílt is a kapu. Egy másik világ kapuja, netán? Vetettem egy gyors pillantást magamra a teló tükrében és elindultam a másodikra. Lift híján, gyalog.
fotó: Pinterest
