Anna egyszerre gondolt a két fiúra. Hol az egyiket érezte közel magához, hol a másikat. Mindenesetre meglepte, hogy mennyire érdekli mind a kettő. Százalékban úgy határozta volna meg, hogy 51:49 Ricsi javára. Márkot szerette, de nem volt benne biztos, hogy átcsapna-e ez szerelembe. Túl jól ismerte, és attól félt, ha beleengedi szívét a vele való kapcsolatba, megint csúfos kudarc lesz a vége. Érezte, hogy a fiú sokat változott, de ez nem volt garancia arra, hogy ők egymáshoz valók. Arra persze semmiféle garancia nincs, hogy ki kihez való, de a kisördög nem hagyta nyugodni.
Másnap reggel mielőtt még munkába indult volna, felhívta Ricsi. Finoman puhatolózva érdeklődött afelől, van-e dolga estefelé, és ha nincs, volna-e kedve kirándulni egyet a környéken, jó időt mondtak, és mehetnének motorral, de csak ide a Pilisbe. Anna örömmel igent mondott, bár a motorozás nem volt kedvence.
– Azt még be kell vallanom, hogy látogatóba mennénk, ha nem bánod! – mondta a fiú szégyenlősen. Legalábbis annak tűnt a hangja alapján.
– Látogatóba? És biztos, hogy velem akarsz menni? – kérdezte Anna meglepetten. Ki a csodának jut eszébe friss ismerősét máshoz vinni? Mi lehet ennek a hátterében?
– Jól van, bevallom, hogy a nagymamát akarom látni, és szívesen elvinnélek hozzá. Hidd el, nem mindennapi nőszemély, közben meg kirándulunk egy nagyot a Teve-sziklához. Mit szólsz hozzá?
Anna mosolygott. Volt valami végtelen kedvesség abban, hogy be akarják mutatni egy rokonnak, és a Teve-szikla gyerekkora régi emlékeit idézte fel, így határozottan bólogatni kezdett, mire rájött, hogy az nem látszik.
– Benne vagyok! Bukóm viszont nincs.
– Ne törődj semmivel, nekem van tartalék. Mikorra és hová mehetek érted?
Anna megmondta munkahelye Bécsi úti címet, és negyed ötben egyeztek meg. Tudta, hogy így is el kell kéredzkednie, hogy bejusson Márkhoz, vagy halasztania kell a látogatást. Picit szégyellte magát emiatt, de annyira nem, hogy lemondja a motoros kalandot.
– Akkor a Bécsi út 212 előtt várlak! Hosszúujjú legyen rajtad, meg dzseki, mert a motoron más az időjárás! És ne izgulj, az országutak ördöge vagyok, de rád vigyázni fogok.
– Nem is mondtam, hogy izgulok! Honnan szedted ezt? – kérdezte vidáman. – Minden napra tartogatsz egy járművet nekem?
– Noná, holnap már hajón fogunk ülni, meglásd!
Tetszett neki ez a lazaság. Ezer éve nem érezte, hogy valaki a kedvében akar járni, hogy tényleg vele akar lenni. Megborzongott annak gondolatára, hogy át kell ölelnie a fiút, ám a teste jólesően felsóhajtott. Végre! Végre valakinek érezheti a hátát, a derekát, és úgy kapaszkodhat bele, ahogy csak akar. Nem lesz gáz. Benyúlt a szekrénybe és egy csinosabb farmert vett el, olyat, amin nem voltak szakadások, hozzá egy fekete, V kivágású pólót és egy kék bőrdzsekit. Máskor magassarkúba bújt volna, de most szimplán tornacipőbe. Legyalogolt a lépcsőn, és nyitotta is a kaput, amikor rájött, hogy a másik táskájában hagyta a pénztárcáját meg az iratait. Visszafordult, így nem láthatta, hogy a kaputól nem messze valaki figyeli. Egy fáradt tekintetű nő bámulta mereven, és majdnem elindult felé, amikor észrevette, hogy megfordult.
Anna vidáman lépett ki az utcára, még az se zavarta, hogy valaki a kapualjban végezte el a dolgát. Ilyen a nagyváros, mondta magának, bűzlő és tele bolondokkal.
A nő úgy ugrott elő a fa mögül, hogy felsikoltott.
– Beszélnem kell magával! – kiáltotta. – Muszáj. Álljon meg kérem!
Anna magához húzta a táskáját, és arra gondolt, soha nem hitte volna, hogy valaki majd megtámadja fényes nappal. Hallott már ilyesmiről, de nagyon távolinak tűnt.
– Mit akar tőlem? – kérdezte riadtan. – Nincs pénzem, nem tartok magamnál készpénzt!
– Nem vagyok koldus! – fortyant fel a másik, de azonnal eltűnt arcáról a méltatlankodás.
Anna tekintete ráébresztette kinézete visszásságára. Tényleg nem úgy nézett ki, mint egy orvosfeleség. Nem látszott rajta, hogy sokat utaztak valaha, az sem, hogy sosincsenek pénzszűkében. A lábán lévő kopott cipő se volt tegnapi darab, de csak akkor kapta fel sebtiben, amikor a férje elindult a munkába. Nem volt ereje azzal törődni, hogy néz ki.
– Mit akar tőlem? – ismételte Anna.
– Figyelmeztetni akarom, hogy a férje nincs jó helyen abban a kórházban. Azok ott rossz emberek. Főleg a főorvos. Ő maga az ördög.
– Ne haragudjon, de mit zagyvál itt össze? Az én férjem meghalt, nincs kórházban.
– Meghalt? Jaj, istenem, mit tettem! – kiáltott fel az asszony. – Tudtam, hogy ez lesz a vége…De én nem akartam, én tényleg nem láttam őt…Higgyen nekem!
Anna tanácstalanul körbepillantott. Szabadulni akart az eszelős tekintetű, sírdogáló nőtől. Nem volt felkészülve egy ilyen találkozásra, és nem tudta, mit mondjon, nehogy dühöt váltson ki. Mi van, ha kés van nála, és bántani akarja?
– Ne aggódjon, nem haragszom. Bizonyára összekever valakivel. Nem történt semmi, de nekem most mennem kell. Viszlát!
Azzal lépett volna egyet oldalra, de a nőt megfogta a karját.
– Mikor halt meg? Tegnap éjjel? Még beszéltem vele, nem látszott rajta, hogy rossz állapotban lenne…Biztosan beadtak neki valamit. A férjem tett róla, hogy ne tudjon beszélni.
– Asszonyom, kérem…Nem értem, amit mond. Az én férjem két éve távozott az élők sorából. Valaki másnak gondol engem.
Léna szeme kikerekedett. Hirtelen megvilágosodott. Szóval ez a nő nem is a felesége annak, akit kórházba juttatott? Akkor hogy került oda? Az isten szerelmére, mi folyik itt?
– Láttam magát annál a fiúnál… Úgy láttam, szeretik egymást…Ne haragudjon! Azt hittem, azért kereste meg, mert ön a felesége.
Anna megtorpant. A nő átható tekintetét viszonozva hirtelen rájött, hogy nem Ricsiről, hanem talán Márkról beszél. De mit hadovál?
– Ő egy régi barátom. Meglátogattam, mert senkije nincs már itt, külföldön él. Maga honnan ismeri? Ki akarja bántani?
Léna hirtelen elfehéredett. Ha most megmondja, hogy kicsoda ő, biztosan bezáratja Bálint. Senki nem fog hinni neki, régen se hitt, hiszen Solymossy doktornak akkora tekintélye van, amekkora keveseknek jut még kórházi körökben is. Megmondta, hogy tartsa a száját. Ha nem teszi, akkor nagy bajba kerülhet.
– Felejtse el, amit mondtam. Nem is tudom, miről beszéltem. Jó napot! – hadarta gyorsan és futásnak eredt.
A másik idegesen bámult utána. Mi volt ez? Tényleg tele van a város eszelősökkel vagy ennek a nőnek valódi célja volt vele? Megpróbálta összeszedni a gondolatait, és ahogy elindult a troli felé, rögtön tárcsázta Márkot, de ő nem vette fel. Még kétszer próbálta, aztán rájött, hogy valószínűleg vizsgálaton van, vagy alszik. Neki mindenképpen el kell mondania a történteket, határozta el. Ezért írt neki menten és kérte, hogy azonnal hívja, mihelyt tudja.
Lali, a fiatal ápoló összedörzsölte a kezét. Mekkora szerencse érte! Mindig tudta, hogy minden nagypofájú orvosnak van titka, de most az egyiknek kezében tarthatta a tökeit. Solymossyt amúgy is rühellte, mert mindig olyan fennhéjázó módon beszélt az emberekkel. Most majd megmutatja neki, ki a főnök valójában. Vajon mennyit ér meg neki, hogy tartsa a száját? Túl sokat nem akart kérni, mert azonnal meg akarta kapni, és gondolta, kétszáz talán van a pénztárcájában is. Ezek sok pénzzel járnak, meg se kottyan nekik az a pár forint. Kezdetnek pedig nem lesz rossz ennyi, aztán majd előáll újabb kéréssel.
Ahogy ballagott a folyosón, épp szembejött vele az orvos, és még kedvesen rá is mosolygott. Anyádra mosolyogj így, mondta Lali magában.
– Hogy vagyunk, hogy vagyunk, fiacskám? – szólalt meg a főorvos.
A nevemet se tudja, mormolta a fiú. De majd megjegyzi egy életre, ez biztos.
– Jól, főorvos úr, remekül. Talán kétszázezer még szebbé tenné a napom…
– Az sokaknak, ebben nem téved!
– Azt gondoltam, feldobhatna engem még jobban, tudja…
– Fogja be a száját, de azonnal! – mordult rá Solymossy. – Este nyolcra legyen az irodámban és akkor megkapja.
– Ott leszek, ne aggódjon! – vigyorgott Lali. – Várjon csak meg!
Az orvos ökölbe szorította kezét a zsebében és elsietett. Az ápoló felnevetett. Alakul ez, gondolta elégedetten.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
