Miután elváltak, Ricsi hosszan nézett Lali után. Nem tetszett neki a fickó, de nem tudott mást tenni, mint bízni benne. Figyelte imbolygó alakját, ahogy eltűnik az autók között, és az járt a fejében, milyen furcsa az élet. Hónapokkal ezelőtt még nem ismerte Annát, azt se tudta, hogy a világon van. Minden gondja az étterem volt, és exneje, aki nem akarta elfogadni, hogy nincs közös jövőjük, talpra kell állnia egyedül. Most meg itt áll mellette egy síró lány, aki gyerekkori barátja miatt vígasztalhatatlan. Rápillantott, és megállapította, hogy valóban gyönyörű, kedves és nagyon nagy szüksége van rá, hogy mellette legyen. Gyorsan elintézett pár telefont, közben az járt a fejében, hogy miként lehetne megtalálni Solymossy feleségét. Hogy szóra bírják-e, efelől nem volt kétsége. Miért ne? Az a nő biztosan lelkileg roncs lett az események miatt, és Ricsi a férjét alig ismerve is sejtette, hogy szüksége van megnyugvásra meg jó szóra. Ekkor mentő ötlete támadt.
Eszébe jutott, hogy van egy régi barátja a rendőrségnél, aki biztosan jártas különböző emberek megtalálásában, mármint címügyileg. Azonnal tárcsázta, közben finoman megsimogatta Anna vállát, és intett neki, hogy ne ácsorogjanak tovább, üljenek be a kocsiba.
– Ez nem bonyolult, cimbora! – mondta a valamikori osztálytárs. – Ha megvan a telefonszáma, kinyomozom neked. De ugye, nem keveredtél semmi törvénybe ütközőbe? – A fickó felröhögött, öblös hangja kihallatszódott a telefonból.
– Eszemben sincs, de beszélnem kell a feleségével – hangzott a válasz.
– Ennyire jó nő? Képes vagy nyomoztatni utána?
– Noná, ismersz! – felelte gúnyosan. Esze ágában sem volt részletezni a dolgokat, de a játékba bele kellett mennie.
– Akkor halljam a számot, és ne tartsd magadba, hogy sikered volt-e! Öreg romantikus fószer vagy, mindig tudtam.
Ricsi gyorsan Annára pillantott, aki minden szót hallott, és már mutatta is neki az orvos számát, amit Márk adott meg neki, bár nem emlékezett rá, mikor. Vagy az orvos maga? A férfi bediktálta, és várt türelmesen, de válasz nem érkezett.
– Kell egy kis idő, hívlak, jó? – mondta a rendőr.
– Ne várass sokat! Rendben!
– Jól van, te szoknyapecér, igyekszem! Nagyon mozgolódhat a gatyád, ha ennyire nyaggatsz! – Azzal megint felröhögött.
– Ne mondj semmit! – mondta Ricsi a lányra nézve. – Az ember nem mindig válogathatja meg az osztálytársait. Ez van, hülye, de segít.
A lány áthajolt hozzá, és váratlanul megcsókolta.
– Ez meg azért van, mert te is segítesz! – mondta szerelmesen. – El se tudom képzelni, mi lenne velem nélküled…
– Én se. Valószínűleg otthon álmodoznál valami színészről, aki nem kopog be hozzád.
– Hogy te milyen szemtelen vagy! – kiáltott fel Anna méltatlankodva.
– Bocsánat! Csak fel akartalak vidítani. Tudom, hogy ez nem a legjobb alkalom, de nem bírom nézni, hogy könnyes a szemed. Ez az egész egyszerűen hihetetlen és döbbenetes. Mintha tényleg egy filmbe csöppentünk volt. Szerelmesből egy krimibe.
A lány bólintott. Képtelen volt mosolyogni, mert maga előtt látta Márkot, akit ezután már sose szidhat meg, ha felelőtlen, vagy vigasztalhat meg, ha bánatos. Nem merte elhinni, hogy meghalt. Nem akarta felfogni, hogy ily módon kellett távoznia ebből a földi létből. Amikor percekkel később megcsörrent Ricsi telefonja, mindketten kizökkentek a gondolataikból.
– Figyelj, haver, ez nem volt nagy kunszt, de jössz nekem eggyel! Meg is van. Mondom, írjad, vagy jegyezd, de inkább előbbi, mert aki szerelmes, az lúzer! Szóval, Bimbó utca 14. Második ker. Jó hely, meg kell hagyni.
– Te jó ég, köszönöm! Nem fogom elfelejteni!
– Azért a legénybúcsú valami jó kis sztriptízbárban legyen, komám, aztán ott nagy buli lesz!
– Feltétlenül! És köszönöm még egyszer!
– Érdekes pasi lehet – jegyezte meg Anna komoran.
– Az…De nem számít, menjünk! – Azzal gázt adott, és kikanyarodott a parkolóból. A város már rég ébren volt. Annyian voltak az úton, mintha senki nem dolgozott volna. Az elektromos rolleresek úgy kerülgették a lámpánál várakozó autókat, mintha nem lettek volna tisztában sebezehetőségükkel. Beletelt jó húsz percbe, mire átjutottak Budára. Közben egyikük se szólt semmit. Ricsi fél kézzel vezetett, a másikkal Anna kezét fogta, és élvezte, ahogy a lány puha keze elveszik az övében. Beleborzongott, annyira jólesett neki bőrének érintése.
A Bimbó utca egy széles utca volt, kétoldalt hatalmas fákkal övezett házakkal, amelyek közt volt villa és társasház is. Ricsi fejével előre bökött.
– Az a 14.! Nézd! – mutatott előre. – Jó nagy, eltéveszteni se lehet.
– Hogy jutunk be? És ha az orvos otthon van? Vagy a gyerekei? – Anna felsóhajtott.
– Felhívom a kórházat, és megmondom, hogy beszélnem kell Solymossyval. Ha ott van, biztosan mondani fogják. Ha nincs, akkor meg kockáztatunk. – Ettől az elszánt hangtól mindketten izgalomba jöttek. Az, hogy megvolt a cím, még nem jelentett semmit. Még az se, ha bejutnak. Ricsi tárcsázott.
– Jó napot! A Word Magazintól újságírója vagyok! Dr. Solymossy Bálintot keresem, tudná kapcsolni?
A lány elmosolyodott. Mekkora kamugép ez a fiú! Tudja, hogyan kell ravasznak lennie.
– Á, értem, műt! Semmi gond, sejtettem, hogy ezen a korai órán nem érem el. Keresni fogom újra, mert a lapom kíváncsi az új kutatásaira.
– Hallottad, nincs otthon, tehát szabad a pálya. Mindenképpen finoman kell kezdenünk, ha beenged.
– Hazudni fogunk! Csak azt nem tudom, mi lenne a varázsszó, amire kinyílik ez a kapu! – mutatott a magas, rácsos bejáratra.
Ricsi elnevette magát.
– Maradjunk a sajtónál! Az mindig beválik! Majd azt mondjuk, ami félig a valóság. A férj nem ért rá, ezért ide küldött minket, addig beszéljen a feleség. Ha meg bent vagyunk nyugodtan megpendíthetjük, mi látogatásunk valódi célja!
– Te egy zseni vagy! – kiáltott fel Anna. – Már kezdek félni tőled, annyira jól színészkedsz!
– Ne tedd! Menjünk, mielőtt elszáll ez a fene nagy tehetségem!
Kiszálltak. A kellemes illat, amely megcsapta az orrukat a közeli kertből érkezett, talán jázminbokor volt.
– Szerinted, így néznek ki az újságírók? – kérdezte Anna, és az járt a fejében, hogy a munkahelyén nem is tudják, merre jár, és ennek kellemetlen következményei lehetnek, de nem bánta. Majd kimagyarázza valahogy.
– Miért, hogyan néznének ki? Emberek azok is. Legyünk rámenősek, ennyi az egész.
– Jó. Bár ez nem egy mozi. Én nem vagyok olyan jó színész.
Ricsi nem válaszolt, csak megnyomta a csengőt kétszer egymás után.
– Jó napot! – mondta negédes hangon. – Megjöttünk!
– Jó napot! – hangzott az óvatos válasz.
– Asszonyom, bizonyára szólt a férje, hogy mélyinterjút készítünk vele, és fél órán belül hazaér.
– Nem, ilyesmit nem említett. Ma, most?
– Gondolom, nem volt ideje. A Word Presstől jöttünk, azt mondta, várjuk meg idehaza, tőle kaptuk meg a címet is.
Léna hallgatott. Tudta, hogy a férje fura dolgokra képes, de azt is, hogy végtelenül hiú. Persze, hogy képes interjút adni, ha őróla van szó. Ha valaki isteníteni akarja, nem áll ellen, ez kétségtelen. Word Press…Sose hallotta, de ez nem csoda, gyűlölte az orvosi lapokat, meg a politikát is, így nem volt jártas ezekben.
– Értem! Hogy is hívják magát?
– Tárnoki Péter és a hölgy velem a munkatársam, Vörös Krisztina. Mutassam az igazolványom is?
– Nem kell. Rendben, jöjjenek! – nyomta meg a gombot Léna, és már tárult is a kapu.
– Hogy te milyen jól hazudsz! – suttogta Anna. – Mi lett volna, ha elkéri az igazolványod?
– Nem tudom, de muszáj volt blöffölni! Menjünk! Próbálj meg nem remegni, mert olyan fehér vagy, hogy attól tartok, elájulsz.
Anna valóban nem érezte jól magát. Hányingere volt, és úgy lüktetett a szíve, hogy úgy érezte, kívül is látszik. Mélyet lélegzett, és megpróbálta elnyomni a szorongását. Ott állt annak a nőnek a házában, aki elgázolta egykori szerelmét, barátját. Ezt nem volt könnyű megemésztenie. Félt, hogy a benne rejlő indulat elárulja, de amikor Ricsi megszorította a kezét, kissé magához tért. Végig gyalogoltak a csodásan rendben tartott pázsitot átszelő úton, és már látták is, hogy nyílik az ajtó, amelyet a házvezetőnő tárt szélesre. Fehér kötényét meglebbentette a szél, miközben barátságtalanul mustrálgatta őket.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
