Régen se voltak tökéletesek és maximálisan kedvesek, de ami most zajlik, az szomorú és elkeserítő. Ha valaki tetszett, megpróbáltunk a közelében lenni, egy pillantásáért a fél karunkat is odaadtuk volna. Nem húzogattunk jobbra-balra neten, és eszünkbe se jutott, hogy egyszerre több jelöltet kergessünk, hátha az egyik bejött. Előfordult természetesen, hogy párhuzamosan is tetszett valaki, de ha nagyon akartuk, akkor nem mondtuk, hogy ja, semmi gond, ha nem jöttünk be, lesz más helyette. Volt bennünk érzelem, kitartás és akarat. Vártunk, tettünk róla, hogy elérjük őt, és megmutattuk neki, mennyire fontos. Nem egy emberről tudtuk, hogy röpke tíz perc találkozásért másfél órát biciklizett, és ha valaki elkésett a randiról, nem ghostingoltunk, mert hát nem vagyunk neki fontosak. Pedig késett vagy 40 percet és nem volt telefonja, hogy jelezze.
Vele akartunk lenni, és nem azt vártuk, hogy bennünket boldoggá tegyen, hanem mi akartunk neki örömöt, kedvességet adni, mi akartunk szeretni, és boldogok voltunk, ha viszontszerettek.
Ma csak az a jó, aki új és hazudik. Vég nélkül papolunk az igazságról, de semmit nem teszünk érte, hiszen minden pillanatban szerepelünk. Csak az a fontos, amit kifelé mutatunk, ami miatt csettintenek a haverok, vagy elájulnak a barátnők. Díjazzuk és irigykedve látjuk, hogy a mai férfiak 20-30 évvel fiatalabb nőket vesznek el, és kárörvendve jegyezzük meg, hogy majd otthagyják őket, de addig is élvezzék ki a pillanatot, mert az élet véges.
Régen se volt másképp, de volt időnk ismerkedni, megnyílni, kibontakozni. Ma, ha azt szeretnénk, hogy figyeljenek ránk, máris dobbantanak, mert megijednek a tartósságtól, és mondjuk ki, természetesen a szex elsődleges. Hogy egy bizonyos kor után nem vagyunk frissek és ropogósak, az egyenesen vétek, és az is, ha nem dobjuk oda magunkat fűnek-fának. Ma a tartást és a büszkeséget félreértelmezik, gőgnek hívják, ahogy a kedvességet meg flörtnek.
Mindenki csak ki akar kapcsolódni, de nem akar semmiféle érzelmet felvállalni. Legyünk együtt, de ne mondjuk ki, hogy együtt vagyunk, mert akkor nem gáz, ha mással is vagyunk. Mások töltsenek fel bennünket, szórakoztassanak, áldozzanak ránk az idejükből, ugorjanak, ha füttyentünk, de mi, mint valami királyok, királylányok kegyet gyakorlunk azzal, hogy létezünk. Közben meg hazudjuk, hogy szeretünk, hogy fontos a másik, de mások képeit nézegetjük, irigyeljük és lájkolgatjuk. Képtelenek vagyunk megtartani valakit és valamit, ami mély, ami fáradtsággal jár, mert ahhoz se kedvünk, se erőnk.
Valódinak és őszintének lenni ma veszélyes és ijesztő. Kapcsolódni akarunk, de azért nem teljesen, nem feladva az elveinket és mindenképpen úgy, hogy maradjon egy kiskapu, amin kisurranhatunk, mert a másik nem teljesítette az álmainkat.
Egyre ritkábban kérdezzük meg, hogy van a másik, mit érez, boldog-e mellettünk. Azok szenvednek a legjobban, akik régen még megéltek hasonlókat, akik láttak szerelmespárokat, akik leküzdöttek akadályokat és együtt maradtak.
A világ, ez a rendszer azt tanítja az embereknek, hogy a hűség, a tartósság unalmas és ciki, az őszinteség egyenlő a bántalmazással, és nem kell másra figyelni, csak önmagunkra, hiszen mi vagyunk a világ közepe. Pedig messze nem vagyunk, és már simán az arcunkba vágják, hogy nem vagyunk elég soványak, fiatalok, menők, mit várnánk az élettől? Már nem öregedhetünk, nem lehetünk soha valódiak, mert az nem kell senkinek. Még mi sem akarjuk a saját lényünket elfogadni. Nézzünk csak a tükörbe, és mondjuk ki, szeretjük, akik vagyunk! Ugye, hogy nem könnyű?
De ez így nem maradhat, vagy ha igen, akkor az emberiség elront mindent, ami eddig örömmel és érzelmekkel teli volt.
Ezek után, ki marad majd, aki valóban át meri vinni a szerelmet a túlsó partra, ahogy Nagy László kérdezi gyönyörű versében?
Kép forrása: Pinterest
