Andikát ma csúnyán leszidták az iskolában. Sőt, engem is bekérettek. A lányom cigányozott, ahogy máskor is, de most meghallotta Tekla néni. A cigányozás azt jelenti, hogy megmondta Dzseninek, hogy nem fog vele barátkozni, mert mi nem szeretjük a fajtáját. Dzseni meg se sértődött volna, mert nem értette pontosan mi az a fajta, de az a kis kotnyeles Lizi felvilágosította. Ő csak annyit kérdezett, hogy miért nem, mire a lányom büdösnek és lopósnak nevezte őt.
Én nem értem, miért baj, ha kimondja, amit gondol. Mi se gondolunk mást, csak nem hangoztatjuk fennen, de itthon úgy beszélünk róluk, ahogy nekünk tetszik. Nem fogunk hazudni se magunknak, se a gyerekeinknek. A cigányok, vagy mondhatjuk finomkodva romáknak őket, akkor se olyanok, mint mi. Se országuk, se kultúrájuk, és nagy részük még mindig utál dolgozni. Egyet szeretnek csak: segélyért sorba állni, miután szültek egy vagon gyereket. Tudom, hisz az önkormányzatnál dolgozom. Nap, mint nap látom őket, ahogy bandába verődve érkeznek, mert hol tűzifájuk nincs, hol meg tanszereik. De mind cigarettázik, és autóra is telik nekik.
Meg is mondtam Tekla néninek, hogy biztosan rossz a szaglása, ha nem veszi észre, milyen kellemetlen a szaguk. Olyan jellegzetesen savanyú izzadtságszag, amitől nekem mindig hányingerem lesz, ha betódulnak az irodába. Mi itthon meg szoktuk beszélni a dolgokat a férjemmel, és nem teszünk lakatot a szánkra. Nem egy vagy kettő esetet tudok, amikor kiderült, hogy loptak, csaltak, a falu végén is ők törtek be a két öregasszonyhoz, és ijesztettek úgy rájuk, hogy egyiküket a mentő vitte el másnap.
Dzseni erőszakos lány. Szeretne jóban lenni mindenkivel, de nem kedves. Amikor az én kicsikém megmondta neki, hogy hagyja őket békén és barátkozzon Ramónával, hisz ő hozzá hasonló, akkor Dzseni nekilökte a padnak. A lányom megütötte a derekát és a hátsóját, mégse jött haza panaszkodva, mert van benne tartás. Mi erre neveljük. Arra is, hogy tudjon különbséget tenni az emberek között, mert az ordas nagy hazugság, hogy mindenki egyforma. Hogy a bánatban lenne az, amikor a polgármester lánya minden versenyen indulhat és meg is nyeri, legyen az szavalóverseny vagy rajzolás? Persze, hogy nem ért mindenhez, de jó helyre született, így neki több jut.
Mi egyszerű népek vagyunk, nem is akarunk sokat az élettől, ezért keveset csalódunk. Nehogy már Tekla néni mondja meg nekünk, hogy kit szeressünk és tiszteljünk. Nem kell az okoskodás, van magunkhoz való eszünk. Az uram kertész, volt dolga elég munkással, aki olyan, mint Dzseni. Dolgozni egy se akarta, de a hónap végén, ha egyáltalán kibírta addig, követelte a pénzt. Amikor egy-egy szerszámnak lába kelt, beleértve az új fűkaszát, azonnal tudtuk, hogy nem a Mikulás járt arra. Az se volt kétséges, hogy nem dolgozni akartak vele, hanem szimplán eladni. Ezután pláne nem akartunk velük törődni. Hiába tettük meg a feljelentést, a rendőr a szemünkbe nevetett, és vigyorogva közölte, örüljünk, hogy ilyen olcsón megúsztuk.
Tekla néni úgy nézett rám, miközben megmondtam neki az igazat ezekről, mintha leprás lennék. Meg is kérdeztem tőle, hogy tán azt hiszi, mások nem úgy gondolkodnak, ahogy én? Azt felelte, reméli, hogy nem. Mit remél ezen? A tény az tény, nem szeretjük őket, így a gyerekünk se fogja, mert nincs rajtuk mit szeretni. Álltam a folyosón büszkén, amíg le nem alázott az a nő és azt nem mondta, hogy a világból az emberség és az elfogadás hiányzik. Legszívesebben a képébe vágtam volna, hogy az egész csak hablaty, és a lányom nem tett rosszat azzal, hogy kimondta, ami viszont nem hülye maszlag. Nem az a baj, hogy valaki cigány, hanem az, hogy milyen cigány. A szagon is lehet változtatni, mert ha gyakrabban mosakodnának, javulna a helyzet. A szomszéd Tóth Pistáék szerint dögöt esznek, amiatt is van. Ezt nem igazán hiszem el, mert akkor mind beteg lenne, de ki tudja, nem állok én mellettük, amikor vacsoráznak.
Andika végül osztályfőnöki intőt kapott és bocsánatot kellett kérnie. Szívesen megtiltottam volna neki, de nem akart még nagyobb bajba kerülni, így odament ahhoz a verekedős lányhoz, és azt hazudta neki, hogy bánja, amit mondott. Hogy is bánta volna, hiszen nem csinált semmi rosszat, ezt mi is mondtuk neki itthon.
Ezzel az egésszel nem is törődtünk volna később, ha két hónap múlva nem érkezett volna egy új fiú az osztályukba, akibe ezek a libák mind szerelmesek lettek. Tízéves létükre véresen komolyan vették a versengést. Tény, hogy Márió okos és jóképű srác, és még gazdag is, mert az apja vette meg a legnagyobb házat a faluban. Egy horgászboltot nyitott, sőt egy étteremről is pletykáltak.
Ahogy beköltöztek, felbolydult a falu. Nemcsak azért, mert új munkahelyeket csináltak, hanem mert a férfi minden nőnek tette a szépet, de csak módjával. Száraz, unalmas asszonykája pedig úgy kornyadozott mellette, mint akiből éjjelente Drakula szívja ki az életerőt. Vértelen arcával úgy járt-kelt a faluban, mint bocsánatot akarna kérni a puszta létezéséért. Bezzeg a Roland. Ő nem bújt el. Szálegyenes termetével, hamis kék szemeivel olyan volt, mint egy olasz színész a fénykorában. Nem jut most eszembe a neve. Valami M-mel kezdődő, a fene egye ezeket a külföldi neveket. Szóval, az ő fia lett az iskola sztárja, még a nagyobbak is megkörnyékezték. Márió azonban sokkal szerényebb volt apjánál, legalábbis ezt mesélte a lányom. Titokban még le is fényképezte a telefonjával, mert itthon is csodálni akarta. Bevallom, ez nem tetszett nekem, hiszen mégiscsak kislány.
Ahogy belakták magukat a mi kis falunkba, úgy terjedt el a családról, hogy nem járnak mindig egyenes úton. Ez azonban nem sokat rontott az ázsiójukon, mert manapság ki jár azon? Volt valami izgalmas a titokban, ami körül lengte őket. Ez csak addig tartott, amíg a lányom el nem kezdett szembe fordulni velünk Márió miatt. Le akarta nyűgözni, azt akarta, hogy a fiú felfigyeljen rá, és mivel az a kis nyikhaj nem volt rámenős, a lányom is meghátrált. Egy nap, amikor megint előkerült a cigányozás, mint téma, a srác a lányokhoz lépett és közölte, hogy sajnálja, hogy ennyire ostobák, itt Andikára nézett, és nem fogja fel, hogy a bőrszín nem fontos, csak, ami alatta van. A mi drágánk erre megnémult, és visszavonulót fújt. Mintha addig mi hazudtunk volna neki!
Elkezdte mondogatni, hogy a cigányok is olyanok, mint mi. Nem rosszabbak. Fel is kaptam a vizet és már azon voltam, hogy megküldöm egy nyaklevessel, de az apja legyintett. Azt se tudod, mit beszélsz, szólt rá, keményen. De tudom, szólt vissza ő szokatlan módon. Kitől hallottad ezeket? Nemrég még te voltál az, aki szidta Dzsenit, kérdezte tőle gúnyosan. Igen, de azóta rájött, hogy tévedett.
Összenéztünk. Nem értettük, de biztosan voltunk benne, hogy nem Tekla néni szavai értek célba. Valaminek történnie kellett ahhoz, hogy így megváltozzon. Nehezen esett le a kétforintos. Az a fiú… Miatta van minden. Ennyit ér a nevelésünk. Ránéztem Józsira, akinek a szeme is kikerekedett. Felállt és kifelé menet bevágta az ajtót. Andika közömbösnek tettette magát.
Szerencséd van, hogy apád nem pofozott fel, jegyeztem meg haragosan. Azért, mert bedőlsz egy semmi kis kölöknek, még nem kell sutba dobnod, amit eddig tanítottunk. Rám nézett, megrántotta a vállát, és tüntetően elvonult a szobájába. Én meg úgy döntöttem, elég a családomból, kimegyek a temetőbe anyámhoz, ott legalább nyugalom van. Anyám nem halt meg, nem azért, csak ott lakott közvetlenül a temető mellett, így nem emlegettük másként, mint úgy, mintha már lakója lenne. Még félúton se voltam, amikor megláttam Mastroiannit. Csak eszembe jutott az az olasz név. Épp szállt ki fekete Mercijéből, amikor észrevett. Intett, mintha csak ismerne. Én meg leszálltam a bicikliről. Odalépett hozzám, és kezet nyújtott. Elfogadtam.
A fiam mondta, hogy nem bírják a cigókat, nézett rám kissé félrehajtva a fejét. Nem válaszoltam. Gondoltam, na, ki fog oktatni, mint az a nagyokos Tekla néni, aki vénlány, és a világból nem jut el hozzá más, mint, amit a Nők Lapjában olvas. Vártam, hogy elkezdje. Néztem égkék szemét, huncut mosolyát, és megállapítottam, hogy nála szebb férfit nemigen láttam.
Üzenem a lányának, hogy mi is azok vagyunk, mondta kedvesen. Csak szólok, mielőtt szemet vetne a fiamra, mert ő mindenkinek tetszik.
Azzal finoman fejet hajtott, és vissza is ült az autóba. Csendesen káromkodtam egyet, majd felültem én is a drótszamárra, és eltekertem a temető irányába. Minden a helyére került, csak még meg kell mondanom Andikának, hogy eszébe ne jusson arról a fiúról ábrándozni, mert kitekerem a nyakát.
Ahogy anyámhoz értem, és leszálltam az eperfa alá érve, rájöttem, hogy még mindig az orromban maradt Roland illata, aminél finomabbat tán még nem éreztem soha.
Kép forrása: Pinterest – https://flashbak.com/barcelona-spain-romany-gypsy-1960s-photographs-431700/
