Arról már sok írás, publikáció született, hogy mennyire hamis a virtuális világ. Pontosan tudjuk, hogy a karácsonyi fotók, bejglik és mosolyok mögött mennyi feszültség van, de valami erős kényszer hajtja a ma emberét arra, hogy folyamatosan kitárulkozzon és megmutassa magát.
Gyakorlatilag nem létezik tabu, talán csak a halál maradt meg személyesnek, de olykor az sem. A neten terjedő szexualitás is csak azért nem öltött nagyobb méretet, mert a közösségi oldalak letiltják az ilyen tartalmakat. Ha tehetnék, egyesek bizonyára ingyen és bérmentve beköltöztetnék a fél világot a hálójukba.
Olyan korban élünk, ahol mindenki fontosnak és különlegesnek akar látszani, mintha átlagosnak lenni bűn lenne. Emiatt még a legostobábbak is posztolnak, és ha más nem marad, akkor jöhet a műköröm, az ajándékok képe, de persze úgy, hogy mindenki dicsérhesse. Erre jók még a gyerekektől kapott üzenetek, cukiságok, amelyek szintén arra szolgálnak, hogy bizonyítsák, mennyire jó szülők vagy pedagógusok vagyunk.
Aki érett személyiség, és egyre kevesebben vannak ilyenek, nem érzi szükségét a folytonos visszajelzésnek. Éli az életét úgy, hogy boldogságát, szomorúságát nem teszi kirakatba. Huszonkét lájk nem az élet megkoronázása, ahogy a százhuszonkettő sem, hiszen a legtöbb kép személyes, albumba való, és legfőképp arra, hogy elraktározzuk az emlékeink közé. Ez azonban a ma emberének kevés. A mókuskerékből kiszállni nagy munka, gyakorlatilag lehetetlen.
Amiről most szólni szeretnék, az a meghamisított vagy mesterséges intelligencia által készített videók vagy felvételek. Lehet ez jó játék is, amivel elszórakoztatjuk magunkat, bár lenne helyette értelmesebb tevékenység is, de mint említettem, ez vonzó, beszippantja az egyént, és nem kell a napi gondokkal törődnie érdemben. Ami viszont riasztó és kellemetlen, hogy mindez már annyira tökéletes formát ölt, hogy nem tudni, azok a helyek, házak, események léteznek-e, amelyeket a saját két szemünkkel látunk neten. Meghamisítják a történelmet (bár ez nem újdonság!), megmutatják, hogyan élnek más kultúrákban, vagy épp milyen csodás tájak vannak messze tőlünk, miközben nem minden igazi. Már nehéz elhinni, hogy a naplemente tényleg szép tud lenni filter nélkül is, ahogy a női arc se létezhet kisebb-nagyobb szépítgetés nélkül. A döbbenet csak akkor ér minket, ha ismerősünket meglátjuk az utcán, és a napfény nem küldi a szépítő változtatásokat.
A világ, amelyben élünk pontosan olyan, mint régen. Csúf és gyönyörű, tele van kutyapiszokkal tarkított utcákkal, ahol sok a szemét, hemzsegnek a patkányok és a csótányok, de eláll a szavunk a tengerparton, a havas hegyek vagy virágos rétek láttán.
A ma emberének nem elég a természet zöldje, a naplemente narancssárgája, a felhők fodra, ő maga akarja megteremteni a világot és teszi is. Nem érdekli, hogy amit látna, az igenis szép, és egy tájnak nincs szüksége arra, hogy lájkokat kapjon, a virágok akkor is nőnek, a hegyek mögé zuhanó nap pedig másnap is felkel.
Ma már képeket hiszünk el, mert a valóságot szürke utánzatnak érezzük. Pedig mindig az eredeti az igazi, és lehetünk mi mosolygó feleségek, férjek a karácsonyi fotókon, ha az életben fúriák vagyunk… Annál erősebb érzés, hogy csodáljanak és irigyeljenek bennünket, nincs ma. Ha beledöglünk, akkor is elhitetjük mindenkivel, hogy nekünk másképpen fodrozódik a tenger, mint a szomszédnak, a mi bejglink Michelin csillagos lenne, ha észrevenné egy ítész, és a házasságunk, párkapcsolatunk tízpontos, még akkor is, ha tegnap csaltuk meg a kedvesüket. Vagy a családunkat, ahogy vesszük.
Vajon mikor értjük meg, hogy papolni az igazságról csak egy dolog, de élni a hamisságban szánalmas? Talán már soha, mert ki a fenének kell egy mellénk öregedő férj, feleség, egy nem túl eredményes gyerek, egy félig kész ház, egy el nem ismert munka vagy boltban vásárolt készétel? Senkinek. Mégis itt tartunk, de arról osztunk meg bölcs idézeteket, hogy mennyire fontos az igazság és nem tűrjük, ha valaki a képünkbe hazudik.
Valóban nem? És mi mit teszünk folyton? Elképesztő ez a 21. század. Ácsingózunk a múlt szépségei után, miközben a jelent meghamisítjuk, közben meg azt szajkózzuk, nincs jövő. Igazunk van. Csak a ma van, de mi megijedtünk tőle.
Kép forrása: Pinterest
