Amikor kiderült, hogy terhes vagyok, egyetlen szó járt csak a fejemben: lehetetlen. Védekeztünk. Nem vagyok ostoba, se meggondolatlan. A középiskola utolsó hónapjaiban jártunk, még előttünk állt az érettségi. Noel osztálytársam volt, de csak addig, amíg anyja úgy nem döntött, visszaköltöznek Ausztráliába. Alig egy évet bírtak idehaza, és szinte egyik pillanatról a másikra elhúztak. Ebben benne volt az, hogy Noel anyja kibékült a volt pasijával. Így neki is mennie kellett, mert nem töltötte be a tizennyolcat, és amúgy sem tudott volna mit kezdeni itthon. Az az egy év, mialatt megpróbált beilleszkedni, totális csőd volt. Túlságosan visszahúzódó volt, nem akart részt venni a bulikban, nem dohányzott, nem füvezett és az alkoholt is kerülte. Azt mondták róla, szívás, ahogy él, pedig csak józan volt és csendes. Hasonlítottunk egymáshoz, ezért is kezdtünk barátkozni. Noel helyes srác, barna, göndörhajú, vékony, és nagyon szeret olvasni meg beszélgetni. Mondanom se kell, hogy ez ma mennyire nem számít előnynek. Sajnáltam az elején, ahogy gúnyolták, de rájöttem, hogy teljesen felesleges. Ő elvan a maga világában, és nem számít neki, mit beszélnek róla. Soha életemben nem találkoztam olyan kiegyensúlyozott emberrel, mint ő.
Amikor kiderült, hogy gyereket várok, ő már egy hete a kenguruk földjén élt megint. Nem akartam elmondani neki mailben, ezért felhívtam, de nem vette fel. Aztán este újra, de csak másnap hívott vissza az anyja, és közölte, hogy táborba ment, ahová nem vihetett telefont. Vajon miféle tábor lehet az ilyen? Ekkor megírtam neki, és kértem, hogy keressen meg, mert beszélgetni akarok vele. Válasz nem érkezett, amit arra fogtam, hogy nem túl szépen váltunk el. Beolvastam neki, gyávának neveztem. Ő nem tiltakozott, inkább csak nézett hosszan, majd megfordult és faképnél hagyott. Ez volt az utolsó beszélgetésünk. Fájt, hogy nem akart maradni, meg se próbálta, nem mondott ellent, pedig biztos voltam benne, hogy szeret engem. Noel azonban sose mondta ki, inkább mutatta. Ez abból állt, hogy minden idejét velem töltötte, matekozott velem, amikor már senkinek nem volt ereje, és ha kettesben voltunk, felolvasott a kedvenc költőjétől. A mi kapcsolatunk nem a szexre épült, sőt alig volt köztünk valami. Amikor volt is, jobbára én kezdeményeztem. Mégis úgy hittem, egymás szövetségesei vagyunk. Mindkettőnket az anyja nevelte fel. Neki is egy öccse volt, nekem is. Egyikünk se volt különösebben népszerű az osztályban, inkább megtűrtek bennünket, és nem szekáltak feleslegesen. Mindketten szűzen mentünk bele a testiségbe, és ez hatalmas megkönnyebbülést jelentett.
Anya rég megtanított a védekezés fontosságára, így nem mondhatom, hogy buta voltam. Inkább meglepett. Mégse mertem elmondani otthon. Az elején még eljátszottam, hogy megjött, de anya rájött, hogy színészkedés az egész. Viszont kifutottam az időből, de elvetetni semmiképp se akartam. Erőm se lett volna hozzá. Még enyhe hányingerrel végig csináltam az érettségit, és az évet, aztán elköszöntem a cseppet se kedves osztálytársaimtól. Rettegve vizsgáltam magam órákon át, de a baba nem változtatta meg a testem az első öt hónapban. Ha bővebb pólót vettem fel, nem látszódott rajtam, a karom, lábam és az arcom is vékony maradt. Kérdeztem anyát, mi legyen a gyerekkel, de nem válaszolt. Kis híján megütött. Állt az előszoba közepén, és azt kérdezgette tőle, hogy miért. Nem értettem a kérdést. Mit miért, néztem rá bután. Miért nem figyeltem jobban? Miért volt nehéz betartani, amit kér? Hiába mondtam neki, hogy használtunk óvszert, nem hitt nekem.
Panelba nem vihetem, mondta. A negyvennyolc négyzetméter hármunknak is kevés, és ő nem tud eltartani egy negyedik embert. Megértettem, mert én se akartam a babát. Nem simogattam a hasam, nem adtam neki nevet, csak hagytam, hogy növekedjen, ahogy kell. Sose szóltam hozzá, és nem képzeltem el, hogy nézhet ki.
Noel nem írt egyetlen egyszer se, és a telefonját se vette fel többet. Próbáltam üzenni neki más ismerősön keresztül, de teljesen kiiktatott az életéből. Hogy eljutott-e hozzá a gyerek híre, nem tudom, számomra ő elérhetetlenné vált.
A magzat lassan nőtt bennem, mondta az orvos is, hogy nem lesz nagy baba, ez biztos. Hatvanba jártunk le vizsgálatokra, ott dolgozott anya volt osztálytársa Dr. Vámos Gizella, akinél undokabb nővel nem találkoztam soha. Gyűlölt engem, mintha átvertem volna őt. Minden alkalommal úgy kezelt, mint egy ribancot, de én nem szóltam semmit. Elég trauma volt az nekem, hogy a testemben növekedett egy másik élet. Ép ésszel nehéz feldolgozni, hogy a semmiből valami lesz. Tudom, a semmi nem valós, de azért az. A második trimeszter közepén, lám, ilyesmiket is megtanultam, anya elkezdett faggatni, hogy mit tervezek a gyerekkel, ha már bekaptam a legyet. A panelbe nem vihetem ismételte, az apja nem reagál, érdemes lenne az örökbeadáson gondolkodni. Az örökbeadás szóról nekem az általános jut eszembe, amikor matricákat cseréltünk azzal, hogy a kis varázsmondókával, hogy Csere, bere fogadom, többet vissza nem adom. Nehogy meggondoljuk magunkat.
Nekem is így kell majd odaadnom a babát, nem mondhatom később, hogy bocs, tévedtem. Ez lesz a legjobb. Noel és az én fiam, merthogy kiszaladt a doktornő száján a gyerek neme, úgy véletlenül, más családban fog felnőni. A filmeken mindig gazdag családok veszik magukhoz, elhalmozzák minden jóval, és külföldön tanulhat. Ezt mi nem tudjuk megadni neki, ennek a negyedét se. Ahogy ezen kezdtem gondolkodni, belém nyilallt egy kis fájdalom, de nem tartott sokáig. Mit kezdenék én a gyerekkel? Én is az vagyok még, és képtelen lennék gondoskodni róla. Nem fizikailag, mert azt meg lehet tanulni, inkább anyagilag. A pénz egyenlő azzal, hogy egy élettől megszabadulunk, aki bennünk van? Ezért ugranak a Dunába az emberek, vagy ugranak a vonat alá? Mindennek a pénz és rossz döntés az oka? Úgy hiszem, igen. Hiába mondja mindenki, hogy nem boldogít, de nyugalmat adna, ha volna. Olvasom a neten, hányan meg hányan választják a halált, mert nem tudnak élni pénz nélkül. Még hogy a szeretet, meg a törődés meg egyéb marhaság, a pénz minden és semmi egyben. Ez az én tizennyolcéves bölcsességem.
Nyár közepén a városban összefutottam két osztálytársammal, de nem láttam rajtuk, hogy észrevettek volna rajtam valamit. Igaz, hogy zsákruha volt rajtam, meg nem is figyeltek rám, mégis hálás voltam a kicsinek, hogy nem formálja át jelentősen a külsőm. Szeptemberre vagyok kiírva, kis késéssel kezdhetem is a főiskolát. Nem fizetős. Legszívesebben dolgoznék, de anya nem hagyja. A kétkezi munkának nincs becsülete, mondja. Lehetnék akár celeb is, ha szép lennék. De nem vagyok. Vagy énekes vagy modell, de egyik se jött be az élettől. Amikor nekem osztották a külsőt, akkor az intéző félrenézett egy pillanatra, majd, amikor a papírra kapta a tekintetét megint, odapipált egyet az átlagosan szürke rubrika mellé. Valaki még odasúgta neki, hogy legyen csak unalmas és befelé forduló is, olyanból is kell, hogy színes legyen a paletta.
A kicsi egyre többet mozog a hasamban. Nem beszélek hozzá, mit mondhatnék neki? Készítsem fel előre a rosszra? Vagy a jóra? Zenét hallgatok, azt szereti, de az is lehet, hogy tévedek. Fél évvel az első üzenetek után próbáltam Noelt újra hívni, de megszűnt a száma. Megszűnt létezni a számomra. Már azt se tudom, él-e még. Nem hittem, hogy ily módon fel fog szívódni. Végül is nem voltunk rossz páros, jó se, de voltunk egymásnak egy ideig. Minek kellett terhesnek maradnom? Miféle undorító játék ez a fentiektől?
Tegnap elsétáltam megnézni azt a házat, ahol leadom a gyereket. Kis barna faház, ott működik az inkubátol. Anya többször mondta, hogy r a vége, de nekem nem áll rá a szám. Oda fogom tenni, az lesz a legjobb. Semmilyen üzenetet nem rakok mellé, nem kell tudnia, ki volt az anyja, mert az apja se tud róla. Az lesz a legjobb, ha új életet kezd valahol, és soha nem tudja meg, kik voltak azok, akiknek nem kellett.
Szeptember elsején indult meg a szülés. Pokoli volt, már egyáltalán nem bántam a döntésem. Megkínzott ez a nyavalyás. A kórházban senki nem foglalkozott velem különösebben, egyedül egy nő kérdezte meg a szomszéd ágyon, hogy mi lesz a fiam neve. Azt feleltem, nem tudom. Ezen annyira csodálkozott, hogy nem mert tovább faggatni.
Nem akartam szoptatni, sőt magamhoz se vettem, mire jött egy nő, és azt kérdezte tőlem, tudom-e, hogy ez a gyerek az enyém, a testemből van? Nem, honnan tudnám, gondoltam dühösen. Annyit mondtam neki, hogy inkubátolba akarom tenni, vigye, akinek kell. Azt felelte, ez nem így működik, de lemondhatok róla, ha akarok, de ne tegyem azonnal. Vigyem haza, és pár napon belül is dönthetek.
Amikor anya bejött hozzám, egy pillanatra ellágyult látva a babát. Azt suttogta, sajnálja, hogy nem lehet más a sorsa. Én nem sajnáltam annyira, mert mindenhol jobb lesz neki, mint nálunk szorongva a szegénységben.
Hazavittük. Másfél nap után nem kínoztam tovább magam a gondolattal: visszahoztam az inkubátorba. Nem vittem be a kórházba, nem akartam, hogy lássanak, elítéljenek, vagy csak morogjanak valamit a bajuszuk alatt. Semmit nem akartam, csak csendben feküdni, nézni a plafont. Ahogy betettem az üveg mögé, elhallgatott. Egész úton bömbölt, de akkor olyan halálos csendben maradt, mintha tudta volna, hogy jól kell viselkednie az utolsó közös pillanatunkban. Nem éreztem fájdalmat vagy szomorúságot, inkább megkönnyebbülést. Jó lesz neki valakiknél, akik szeretik majd. Mi nem szerettük.
Kép forrása: Pinterest
