A szeretet sajnos nem törli el a sérülékenységet, a frusztrációt és a rossz kommunikációs szokásokat. Ezeket magunkkal visszük minden új kapcsolatba. Durva mondatokat vágunk egymás fejéhez, amelyeket nem is szánunk azoknak, de kimondva sértővé válnak. A kapd be, nem érdekel, amit mondasz, te nem vagy normális – bántások fel se tűnnek, sokan erre úgy reagálnak, hogy nincs bennük semmi csúnya, és különben se szabad már ennyire érzékenynek lenni.
Amikor fáradtak vagyunk, szorongunk, vagy épp idegeinkre megy a főnök, a munka és az elvárások, nem beszélve a pénzről, a gyerekekről és az egészségről, akkor gyorsan csökken a toleranciaszintünk. A stressz elsődlegessé teszi a védekezést, és mi azonnal meg akarjuk magunkat védeni. Ilyenkor dobálózunk olyan kifejezésekkel, amelyeket nem lehet visszaszívni, hiába bánunk meg. A szavak elszállnak, mondták régen, de ez nem igaz. Mindannyian őrzünk olyan mondatokat, amelyek elménkből kitörölhetetlenek.
A szeretetben is rengeteg sebezhetőség van: félünk a veszteségtől, a visszautasítástól, attól, hogy nem szeretnek bennünket eléggé, tehetünk bármit. Ha ezeket a félelmeket nem tudjuk higgadtan kifejezni, akkor a düh veszi át a hatalmat elménk felett, mert az jóval könnyebb érzelem. Azonban a düh mögött legtöbbször szomorúság, csalódás vagy kisebbségi komplexus rejlik.
Sok pár ugyanazokat a támadás-visszavonulás mintákat játssza, amit otthonról hozott. Mindez nem tudatos, de az évek során beleivódik sejtjeinkbe.
A te nem vagy normális-típusú mondatok mögött gyakran megvetés húzódik. A megvetés azt sugallja, hogy a másik kevesebb, hibás és értéktelen, ami súlyosan rombolja az énképét. Akkor jelenik meg, amikor a kapcsolat egyensúlya felbomlik, amikor kezd halványulni a szeretet, vagy amikor már a pár egyik vagy másik tagja nem érez tiszteletet. Egy jó kapcsolatban a nehéz témákat, eseményeket együtt dolgozzák fel. Ha ez nem történik meg, akkor a konfliktusok ismétlődnek, rendszeressé válnak, és előbb-utóbb a kisebb dolgokból is hatalmas sértések lesznek. A bolhából elefánt-effektus.
A megoldás helyett a védekezés és a támadás lesz az automatikus válasz, miközben a párok azonos mondatokkal dobálóznak, mert tudják, hogy mi bántja meg a másikat. Ha nem gyakoroljuk érzelmeink kifejezését, ha nem törekszünk részletezni, ami zavar bennünket, vagy épp nem hallgatnak meg bennünket, akkor a kapd be hatékony eszköznek tűnik. Megoldást nem ad, de szívünk mélyén lappangó győzelmet érezhetünk. Ám ez csak pillanatokig él.
A párok szerepei folyamatosan változnak az évek során. Ha szülők lesznek, karriert váltanak vagy épp betegség üti fel a fejét, akkor komoly problémák merülhetnek fel. Ezekben a különösen nehéz esetekben, ha nincsenek megbeszélve az elvárások, akkor felülkerekedik a csalódás, a harag és mindkettő durva megnyilvánulásokat eredményezhet. Sokan azt állítják, hogy a durva beszéd csak csipkelődés, így viccelnek egymással, amolyan közös nyelv. Ez addig rendben is van, amíg mindkét fél beleegyezik ebbe. Kulturális normák is jelentősen befolyásolják, mennyire tolerálják a nyers stílust.
A veszekedések közepett nem ritka, ha saját hibáninkat a másikra vetítjük. A te mindig kezdetű mondatok a leggyilkosabbak. Az se ritka, amikor ezeréves sérelmek felemlegetésével támadunk. Mindezt azért, hogy további vitákat generáljunk. Vagy épp kritizáljuk a másikat, mert nem olyan tökéletes, mint szeretnénk.
Meg lehet-e mindezt állítani, netán előzni?
Természetesen igen, mert a beszédünk, szavaink mögött tanulás van. Ha felismerjük, hogy mi váltja ki gyakran a csúnya támadásokat, akkor leállíthatjuk magunkban az automatizmust. Nem kell ugranunk ugyanúgy. Vagy kérhetünk egy kis gondolkodási szünetet, hogy lehiggadjunk. Egy vicc, egy bocsánatkérés is megállíthatja a lejtmenetet, nem sodródik bele az ismerős szituációkba. Azt is megfogadhatjuk, hogy vita közben nem sértegetjük a másikat, és a te mindig és te soha kifejezéseket messzire elkerüljük.
Sokat segít, ha rendszeresen beszélgetünk, ha rájövünk, hogy a saját családi mintáinkat erőltetjük a másikra.
Tudnunk kell, hogy a sértések folyamatosan rombolják a partner önértékelését, hogy a verbális bántás mellett sokszor megjelenik a kontroll és a fenyegetés is. Ha a viták fizikai bántalmazásba csapnak át, akkor lépnünk kell: családterápia, krízis szolgálat, rendőri segítség igénylése. Bár ez utóbbi hazánkban nem gyakran sikeres.
Egyet azonban fontos kiemelni: viselkedésünkön és beszédünkön képesek vagyunk változtatni akarattal. Kivéve, ha valamilyen szer vagy alkohol hatása alatt állunk. Nem mondhatjuk, hogy én ilyen vagyok és kész. NEM! Az ember folyamatosan változik, ha akarja, ha nem. Akarattal azonban sokat segíthetünk magunknak és azoknak is, akik mellettünk vagy velünk élnek.
Kép forrása:Pinterest
