Vajon régen tényleg minden jobb volt? Természetesen nem, csak megszépülnek az emlékek, megfényesedik lelkünkben az idő, és mondanunk se kell, hogy a fiatalság varázsa a legtöbb dolgot csillámporral szór be. Mégis voltak valóban csodálatos dolgok, amelyekre nagyon jó emlékezni. Valaha az emberek jobban szerettek beszélgetni, barátkozni. Sokkal többször jártak vendégségbe, hívták át barátaikat, gyűltek össze kártyázni, iszogatni, és ezekhez nem is kellett feltétlenül valami fontos ok, ürügy. Szívesen hallgatták egymás történeteit, nézték a külföldön készült fotókat, vagy irigykedtek, ahogy az már lenni szokott. Falun szokás volt kiülni a házak elé, az utcasarkon pletykálni, megvitatni a termést, vagy egyszerűen kibeszélni mindenkit, aki arra jár vagy kerekezik.
A házibulik korát se felejtsük, amik járták némi károkozással, hiszen dőlt a vörösbor, konyak, és a kisszobában olyan események zajlottak, amik miatt elpirulnánk gyerekeink előtt. Nem voltunk szentek, és a könnyű drog is előkerült olykor-olykor. Az ilyen összejövetelek után a házigazda bosszúsan tapasztalhatta, hogy eltűntek könyvei és lemezei, később kazettái is, és azokról senki nem tudott utólag semmit. A füstöt, amit vágni lehetett a lakásban, úgy hiszem, senki nem sírja vissza.
Régen az egyszerűbb világ volt a könnyebb világ, mert nem kellett megküzdeni ezzel a hatalmas információáradattal. Volt időnk megemészteni a történéseket. Jutott idő az udvarlásra, a szerelemre, a másik megismerésére, és nem akart mindenki mindent azonnal. Ami az egyik legkellemesebb volt, hogy tudtunk várni. Várni a levelekre, a telefonokra, egymásra, és ha valamelyik késett, nem akartunk öngyilkosok lenni azonnal, és balhét se rendeztünk, mert tíz percen belül nem érkezett válasz a kérdésünkre. Meggondoltuk, hogy a fényképezőgépet mikor használjuk, és boldogok voltunk, hogyha a 24-es vagy 36-os tekercsnek a háromnegyede előhívható volt. Voltak könyvek, amelyeknek illata volt, és volt időnk többször is elolvasni őket, ahogy a filmek aranyköpéseit, szlogenjeit mindenki tudta, mert nem volt száz csatorna, ezért a tudás közös és azonos volt, ami biztonságot adott. Hiába humorosak manapság a régi reklámok szövegei, mégis kívülről fújtuk őket, ahogy a Dr. Bubó vagy a Mézga család főcímzenéjét.
Mások voltak az emberek, de nem azért, mert fiatalabbak voltak. Tagadhatatlanul több odafigyeléssel és törődéssel voltunk mások iránt, és az empátia se volt ritkaság. Nem az alapján ítélkeztünk feltétlenül, hogy ki milyen származású, vallású vagy szexuális beállítottságú, hiszen David Bowie, Freddie Mercury vagy Boy George akkor is tabukat döntögetett, nem beszélve a színészekről, akik a saját nemükhöz vonzódtak, de mi nem ezzel voltunk elfoglalva. Valahogy megbocsátottunk Rock Hudsonnak, Jodie Fosternek, Jean Marais-nak, Márkus Lászlónak, Gobbi Hildának és sorolhatnám, mert az embert, a művészt láttuk bennük, aki olyasmit tettek le az asztalra, ami lenyűgözött bennünket, amire mi nem lettünk volna képesek.
És hogy miben voltunk még mások? Úgy hiszem, kevésbé bántottuk egymást. Nem volt általános, hogy mindenben hibát keressünk. Nem volt ennyiféle ruha, autó, és a mások élete sem volt szem előtt, és ennek örültünk is. Volt magánéletünk, titkaink, félelmeink, és nem akartuk világgá kiáltani mind. Gyerekként játszhattunk az utcán, a lakótelepen, és okostelefon nélkül is tudtuk, mikor kell hazamenni. Nem akartunk mindenkit legyilkolni, és a játék valóban játék volt, amikor elengedtük a fantáziánkat, és lehettünk bármik. Fantasztikus volt este úgy menni haza, hogy előtte órákon át a barátainkkal beszélgettünk, nevetgéltünk, és vágyakoztunk a szerelem után, miközben nem jött levél vagy üzenet.
Jó volt, hogy hagytak bennünket álmodozni, várni a csodát és nem teljesítették azonnal minden kívánságunkat. Így megmaradtak teljesületlenül gyönyörűnek, és bár okoztak szívfájdalmat, nem vesztek a feledés homályába.
Annyiszor mondjuk manapság, hogy nincs időnk valamire, pedig a technikai eszközök megkönnyítik az életünket. Mégse érünk rá, mert nem olyasmivel foglalkozunk, ami fontos, hanem a híreket lessük, szörnyülködünk tragédiák sorozatán Brazíliában vagy Indiában, de nem vesszük észre mi zajlik a közvetlen közelünkben. Aki mellettünk van, elhanyagoljuk, egyre ritkábban ismerjük el a jót, a különlegeset, és egyre többször a gagyit, a hangos semmitmondót, a felszínest.
Tudom, erre azonnal oda lehet vágni, hogy vannak kivételek, meg azt is, hogy régen se éltek angyalok, de mind tudjuk, hogy ez csak vagdalkozás. Hiányzik a nyugalom, a lassúság és a türelem. Hiányoznak a baráti összejövetelek, amelyeknek az együttlét volt a célja, és nagyon jó lenne még együtt nevetni, vitatkozni politika és gyűlölködés mentesen. Talán ezek is elmúltak, és már sose térnek vissza, mint a fényképek, a régi lemezek, a naplók, és a kézzel írt szerelmeslevelek. Voltak és eltűnnek lassacskán, mint minden, aminek értéke volt: a becsület, a tisztesség, a békesség és az alkalmazkodás.
Kép forrása: Pinterest
