Szendrey Júlia képzeletbeli naplójának részlete:
1848. március 14.
Nemrég ment el Jókai, és nyugovóra tértünk, bár szívünk és fejünk tele van lüktető gondolatokkal. Amikor megismertem Sándoromat, tudtam, hogy sose nyughatik, és azzal is tisztában voltam, hogy nem okvetlenül a szépségem ejtette rabul. Nem vagyok különösebben csinos, de a szellemem és a gondolkodásom messze más, mint azoké az asszonyoké, akiket ismert. Bennünket nem arra neveltek, hogy gondolkodjunk, mi csak feleségnek készülhettünk, ami annyiból állt, hogy hímeznünk vagy olvasgatnunk kellett naphosszat. Apám uradalmi felügyelő, de én se léphettem ki az árnyékból, sőt gondosan vigyáztak rá, hogy ne kerüljenek közelembe forradalmi gondolatok. Olyanok, amelyek által tovább láthattam volna az orromnál. Hányszor hallottam, hogy gyalázatos, ha egy nő többet akar, mint feleségnek és anyának lenni, és örüljön, ha az ura be nem záratja, mint egy sültbolondot, mert nem bólogat neki. Elégszer láttam, hogy a nők fejet hajtanak apjuk akarata előtt.
Apám sejthetett valamit jellememről, de arra álmában sem gondolt, hogy én majd Magyarország legnagyobb költőjének felesége akarok lenni. Mindig tudtam, hogy Sándor nem fog eltűnni a süllyesztőben. Bár szertelen és csapodár híre eljutott hozzám is, nem foglalkoztam vele, amikor Térey Mari bálján megismerkedtünk.
Nekem már tudomásom volt híréről, tehetségéről, ő azt mesélte, látott aznap a kertben, mert egészen véletlenül, szinte átellenben foglaltunk szállást. Én nem vettem észre, hogy figyel, azt se, hogy oly könnyedén belém szerelmesedett. De a bálban, amikor a szemébe néztem, éretem, számunkra nem létezik más választás, mint egymás választása. 17 voltam, ma se vagyok sokkal több, mégis azt hiszem, érzelmeim asszonyosabbak voltak már akkor is sok asszonyénál. Attól a pillanattól kezdve felesége, társa, élete boldogságának mozgatója akartam lenni. Hogy szerettem-e őelőtte, mit számít az, mint az se bántott, csak igen kevéssé, hogy az ő szívében előttem voltak már más átjárók.
Szegény költőcske, mondta a barátosném, és igaza volt. De csak anyagiakban volt az, és bár ismerte az ország, nem tudott rendes jövedelmet felmutatni. Bántam is én, amikor éreztem, hogy kettőnk szerelme történelmet csinál. Majdnem belebuktunk a távolságba, a lehetetlen szerelembe, mert egyikünknek se adatott meg, hogy boldogan hajtsa álomra fejét az első időkben. Hiába jöttek a levelek, olykor titkosan is, mert apám nem nézte jó szemmel a kis poéta próbálkozásait, elvégre engem másnak tartogatott. Pedig nem voltam én gyarmatáru, amivel érdemes lett volna kereskedni, ahogy lánybarátaim sem. Mari is mást szeretett, de fejet hajtott, mert eszébe se jutott harcolni a boldogságáért.
Szerettem és szeretem apámat, de makacssága választásra kényszerített. Én a szerelmet és az áldása nélküli házasságot választottam tudva, hogy egyszer majd megbocsát. Ha máshol nem, a szíve mélyén. Elvágyódtam Erdődről, Pesten akartam élni, hogy életnek nevezhessem a mindennapjainkat.
Szeretem Sándort, és amikor tegnap elkészült a Nemzeti dallal, úgy éreztem, szebb verset a hazáról, a hazáért nem írt még senki.
Azt se bántam, és most se bánom, hogy pletykálnak rólam az emberek, mert nem bírják elviselni, hogy levágattam a hajam és szívesen hordok idehaza nadrágot. Meg nem értenék, milyen nehéz egy nőnek megfelelni mindenkinek, pedig az emberek mást se várnak el, minthogy mosolyogjon, hallgasson és szüljön pár gyereket. Nekem is ez a feladatom és a kötelességem, de ez nem tart vissza abban, hogy uramat buzdítsam, és mellette legyek ezekben az órákban, amikor forrong a város. Még nem az egész, de Jókai, Bulyovszky már tudják, hogy kitört a forradalom Bécsben. Mi ez, ha nem jel? Mi se hallgathatunk tovább, mert egyikünk se fél kimondani az igazat, és ha kell, meghal is érte. Én nem aggódom Sándoromért, mert tudom, hogy szent célt szolgál, és ha Pesten végre összefognának az emberek, egy igazi magyar haza jöhetne létre. A bilincseket ideje ledobni, és ha kell fegyvert ragadni.
Petőfi felesége vagyok, és tudom, az ifjúság lesz az, ami képes elhozni a változást. Jókai ma azt mondta, hogy annyi tűz van bennem, hogy elég lenne fél országnak. Sándor olyan szerelmesen pillantott rám, hogy menten elvörösödtem, pedig nem vagyok egy pirulós fajta. Mindig egy ilyen emberre vágytam. Olyanra, akiben a vér, ha megmozdul, nem alvad meg az első térdhajlításkor. Ha egyszer lesz egy fiunk, hálás leszek Istennek, hogy ilyen apja lehet. Egyelőre azonban első a haza, első az ország szabadsága, és ha Bécs elindul, követni fogja sok más város. Hát Talpra magyar, Pest ifjai ébredjetek!
Hallgatom, ahogy Sándor mellettem szuszog, tudom, hogy nem alszik ő sem. Fejében millió gondolat kavarog, és nem számol a kudarccal. Nála nincs lehetetlen. Majd jön Vasvári és szokás szerint Jókai, akivel, ha nekivágnak a városnak, felébresztik a holtakat is.
Szememre, bármit teszek, nem jön álom. Holnap minden eldől. Látni fogjuk, hallani fogjuk, felébred-e az ország, akar-e szabadságot és függetlenséget! Adja meg a Mindenható, hogy ne hátráljanak meg az emberek, és merjenek élni, és ha kell, meghalni a hazáért.
Odakint egyre hidegebb van, fagyos szél tépi a fákat. Mindez nem számít, mert eshet bármi, mennünk kell. Nem fogok itthon ülni, követni fogom az uram, ha akarja, ha nem. Biztosan félt, hiszen törékeny asszony vagyok, de ez csak a látszat. Szendrey Júlia nem az az apró fehérnép, akinek láttatni akarják. Szendrey Júlia társa, szerelme és támogatója férjének, aki felébreszti az alvó nemzetet. Ahogy megírta:
Talpra magyar, hí a haza!
Itt az idő, most vagy soha!
A többi Istenre és honfitársaimra van bízva!
Kép forrása: Pinterest
