Életem legszebb nyara volt? De milyen is lett volna húszévesen egy nagyvárosba pottyanva, ahol minden új volt és különleges, főleg az a srác, akitől óva intett mindenki. Ez némi túlzás, csak a barátnőm intett, akinek rokoni körébe tartozott az én jövendő sármkirályom.
Készültem rá. Elhatároztam, hogy én leszek az első, aki nemet mond majd a magas, fekete hajú, barna bőrű srácnak, aki úgy nézett ki, mint egy tipikus latin szerető, csak nem volt olajozott és hosszú a haja. Büszke és elszánt nőnemű lévén készen állt bennem a terv a nemre. Arra gondoltam, majd kedvesen tiltakozom, közben meg azt figyelem, na, mit szól egy olyan nagyképű majom, mint Ármin. Már a neve is fellengzős volt.
Elhatározásom addig a pillanatig tartott, amíg meg nem láttam a srácot. Húszéves szívem dobogása kihagyott egy-két ütemet, amikor megjelent abban a lakótelepi lakásban, amelyet én a nyolcvanas évek végén szépnek láttam kis falusi házunk után. És ha mindez kevés lett volna, Ármin kedves volt, közvetlen és figyelmes. Vendéglátóink Gárdonyba vittek bennünket, ahol a körhintán szállva és úgy estem bele abba a szép szempárba, mint légy a tejbe. Azzal a különbséggel, hogy én ki sem akartam kavarodni belőle.
Tíz napig tartott a szerelem. Nem ettem, alig ittam, csak számoltam vissza az órákat este hétig, amikor értem jött és álmodozni vitt. Életemben annyit nem csókolóztam szárnyalva, mint akkor. Tökéletes percek, tökéletes órákká olvadtak és persze, hogy fantasztikus nyár lett belőle. Aztán haza kellett mennünk. Négy kilóval kevesebbel, de őrült szerelemmel a szívemben zötyögtem haza barátnőm szüleivel és vártam a levelet. Nem üzenetet, meg telefont, hanem azt a szép, kézzel írt, papírra rajzolt szóhalmazt, ami megnyugtatja háborgó lelkemet és elmondja, csak én, csak mi, meg egyebek.
Három hétig csend volt. Az ilyen csendbe egy fiatal lány naponta tízszer belehal és ez történt velem is. Tudtam, hogy ha reggel félt tízig nem érkezik levél, akkor aznap nem jön semmi. Huszonegy nyüves napig semmi nem történt. Az én szerelem-lemezem megkarcolódott és esténként sírtam egy keveset.
Amikor végre anyukám lobogtatva behozta a világoskék borítékot, kisebb szívinfarktust kaptam. Csak a látvány elég volt, mert a tartalmát alig tudtam értelmezni. Finoman azt adta tudtomra a nyavalyás, hogy nagyon jó volt velem, de tudja, hogy ez nem szerelem, mert ő még sose volt szerelmes. Hát kell ennél nagyobb hülyeséget írni egy lánynak? Nem szerelmes? No, nem baj, majd én elérem, hogy az legyen. A motiváció ott lebegett a szemem előtt és eltakarta a tényt, hogy a szerelmen nem kell dolgozni, az vagy jön, vagy lekéste a vonatot.
Kikönyörögtem otthon szigorú, konzervatív szüleimtől, hogy engedjenek vissza, mert úgy éreztem praktikusabb, ha én megyek, mintsem ide várjam a falusi egyszerűségünkbe a nagyvárosi bonvivánt. Lehetett valami szent őrület a hangomban, az már bizonyos, mert apám, aki sose hitt ebben a szerelem nevű csendes elmebajban, elengedett. És csak írtam, írtam a leveleket, hogy megyek, hogy jó lesz, hogy alig várom, hogy láthassam. Szerelem volt ez a javából, pontosan olyan, mint bármelyik amerikai filmben, ahol a lány azt hiszi, a nyári kaland ősszel is folytatódhat.
Amikor egy héttel később leszálltam a buszról az óriási pályaudvaron, nem várt rám Ármin. Elkerültük egymást, utólag azt mondta, félreértette a levéldömpingem sorait. Hol volt ekkor telefon, meg messenger és minden földi jó, amely megkímélt volna a háromszáz kilométerre utazás utáni pofára eséstől?
Aztán mégis rám talált az előző vendéglátóimnál, és én a lángolásban nem vettem észre, hogy ő nem izzik úgy, mint én. Benyeltem anyukájának a kellemetlen megjegyzéseit, amit tájszólásomra tett, meg utalást arra, hogy a fia nem ér rám egész nap, mert sokat sportol, és nincs az a lány, aki miatt a napi futást elhagyná. Én nem is reméltem ezt, csak vártam, hogy az én latin amorózóm a maga huszonhárom évével megint elvarázsol engem. És én őt.
Végül úgy jöttem haza, hogy boldog voltam. Már higgadtabb, de boldog. Soha többé nem találkoztunk. A következőt lemondta, aztán, amikor Budapestre költöztem és a közelében lettem volna, már nem kerestem meg őt. Pontosabban írtam egy képeslapot, amelyben tudattam, hogy ha arra jár, igyunk meg egy kávét. Nem járt arra.
De megmaradt bennem. Naplót írtam róla és úgy képzeltem, hogy ő lehetett volna a férjem, akinél szebbet elképzelni sem lehetett volna. Ármin, akinek annyi nője volt, mint égen a csillag, engem lepöccintett privát kis egéről.
Huszonnyolc évvel később, elváltan, már a szerelmet jól ismerve, letagadva, megokosodva, felvértezve egyszer csak megláttam nevét a legdivatosabb közösségi oldalon. Már nem a tájszólásos vidéki lány voltam, nem az, aki elhiszi, hogy az élethez elég a szerelem és a sárm.
Nem bírtam ki, ráírtam és viccesen megkérdeztem, emlékszik-e rám. Mint kiderült, megnézte a fotóim, amelyeket ügyes fotós készített rólam, és utána válaszolt. Olyan szárazon és unalmasan írt, hogy a sivatagi homok hozzá képest békákkal dúsított mocsárnak tűnt. Csak mesélt és mesélt, láthattam a virágait, gyerekeit. Kérdeztem mindenről, mert bár idegen volt nekem, mégis tudni akartam, hogy mi lett azzal a gyönyörű szerelemmel és sráccal, aki miatt bőgicséltem eleget. Ő nem kérdezett. Nem akart tudni semmit. De önmagáról folyton írt. Jelentéktelen dolgokat. Hogy mit főz, megy át az anyukájához, és szereti a kocsonyát. Kiderült az is, hogy elvált, és szabad egy ideje.
Életemben olyan unalmas üzeneteket nem váltottam, mint vele. Ott állt előttem egy pokolian unalmas, egyedülálló, a maga nemében még mindig helyes ötvenes férfi és csak nevetni tudtam. Hát ezért nem kell a régi emlékeket bolygatni, gondoltam. Azonban nem bírtam nyugton maradni és megkérdeztem, van-e kedve beszélgetni egyet. Azt mondta, persze. Kisebb szervezés után átszervezte, aztán fájni kezdett a foga, majd megint valami közbe jött.
És csak figyeltem, hogyan szürkül meg egy régi nyár, amely alatt találkozott egy lány és egy fiú, de csak az egyik lett szerelmes.
Nem lett semmiféle happy end, mert abbahagytam a csetelést. Huszonnyolc év az huszonnyolc év, és ami nem működött akkor, hogyan működne most, amikor már nem tudunk lángolni, bízni egy filmbeli szerelemben és elhinni a másiknak, hogy a szerelem nem tíz napig tart. Akkor is addig tartott. Vagy addig sem.
Egy biztos, kár volt besároznom a régi emléket. Kár volt erőltetnem, mert, ami akkor nem működött, az most még egy találkozás erejéig sem ment volna. Mást meg igazán nem akartam. Talán csak azt az elmaradt kávét meg egy nyári nevetést, ami visszhangzott volna a csillagfényes éjszakában.
fotó: Pinterest
