Összevesztek. Ahogy már sokszor. Gina azt hajtogatta, hogy Balázs érzéketlen tökfej, mert azt hiszi, a sporton kívül nincs más. Bezzeg a költők és írók tudják, hogy semmi nem fontos, csak a szerelem. A fiú gúnyosan mosolygott, és azt kérdezte, akkor vajon az emberek miért olyan hülyék, hogy nem eszerint élnek? A lány legyintett, de szeme villámokat szórt.
Úgy találkoztak a Duna-parton, hogy olvasott a rakpart lépcsőjén, és a fiú kis híján megbotlott benne a szürkületben. Ginán fekete póló volt, haja is beleolvadt a lemenő nap árnyait könnyedén szóró sziluettjébe. Már alig látta a betűket, de nem akart hazamenni, mert anyja nem hagyta békén az érettségivel. Ezért inkább a városi hangzavart választotta késő délutántól, amelybe egy-egy csobbanás zavart csak bele, meg pár idétlen turista, aki kacsázni akart. Szerencsére gyorsan feladták, így egyedül maradt, és a kőfalnak dőlve nézte a budai oldalt, amit annyira szeretett. Pest volt számára a szebb, a kedvesebb, de Buda a rejtélyesebb, a titkokkal teli. Ők egy bérházban éltek a körút egyik mellékutcájában, ahol soha nem volt igazi csend, és tényleg tudni lehetett, ki mit főz aznap. Anyja egy irodában dolgozott, amit szívből gyűlölt, apja pedig forgalomirányító volt a Nyugatiban. Öccse öt évvel volt fiatalabb nála, de ez olykor tíznek tűnt.
Átlagos család voltak, átlagon aluli vágyakkal, leszámítva Ginát, aki úgy érezte, a világ nem állhat csak Budapestből. Párizsba és Rómába vágyott, de pénzük sose volt ilyesmire, el se engedték volna. Maradtak a könyvek, a szonettek, és a költők, akik bármilyen szegények voltak, kijutottak a francia fővárosba.
Balázs, a pökhendi majom, nehezen szelídült meg, talán mert nem is szelídítgette oly nagyon. Lehetett volna kedvesebb vele, de unta, hogy folyton az úrifiú szerepében tetszeleg, miközben otthon orvosnak vagy mérnöknek szánják, ő csak vívni akart.
Azon az áprilisi napon, amikor még korán sötétedett, és ahogy a nap lezuhant a hegyek mögé, azonnal csípős hideg lett, mindketten másra vágytak, mégis elkezdtek beszélgetni. A filmekben a nagy szerelem egy tekintettel indul vagy valamiféle hangos szívdobogással, az övék vitával, mert Gina feltett szándéka az volt, hogy megérteti a fiúval, hogy mennyire különleges is a szerelem, mint olyan. Nem a valóságos, olyat még nem élt meg, de a versekben lévő túl nő az emberen, mondogatta. Ebben nem értettek egyet, ami nem tetszett a lánynak. Te valami ködös álomvilágban élsz, hallotta a sráctól, de nem tiltakozott. Szerette volna hinni, hogy van olyan szerelem, ami mindent legyőz. Az észt is. Persze ezen mindketten nevettek. Ekkor fogta meg a kezét a fiú úgy, hogy beleborzongott. Nem csinált semmit, csak tartotta, és a szemét figyelte.
– Mit nézel? – kérdezte idegesen. – Van valami a szememben? Lefolyt a festék?
– Ugyan már! Szép és kész! – hangzott a válasz.
Pontosan négy és fél hónapig tartott a bódulat. Azon a legelső igazi estén Gina a fiúnak megmutatta Shakespeare szonettgyűjteményét, és kérte, olvasson bele. Megéri. Hümmögés volt a válasz. Természetesen esze ágában sem volt rég halott költők eszmefuttatásain vagy szenvelgésein morfondírozni, a sport jobban érdekelte, pláne mert úgy látszott, kiviszik külföldre, mint nagy tehetséget. Nem sokan mondhatták el magukról Magyarországon, hogy felfigyeltek rá, mint vívóra, habár voltak nagy elődei. Úgy volt, hogy kimegy a világbajnokságra, és kint is marad, amit addig az április estéig nem is bánt, de akkor megjelent életében ez a zabolátlan lány, és elbizonytalanította. Szüleit azonban nem. Menned kell, amíg hívnak, mondta az apja minden este. Változások vannak idehaza, érződik minden szegletben már, de ki tudja, lesz-e belőlük valami. Ha igen, visszajössz, az ország megvár. A lány is, ha szeret, tette hozzá az anyja. Mindketten tévedtek vagy hazudtak.
Az egyetem második évét a versenyek mellett, már Angliában kezdte. Úgy ment el, hogy alig vitt magával pár holmit, köztük a Shakespeare-t, meg Gina leveleit. Szokása volt írni neki, ha nem találkoztak pár napig. Kedves, szerelemmel szőtt levelek voltak, tele humorral és verssel. Nem volt bátorsága megmondani neki, hogy elhagyja. Az utolsó estén, augusztus legvégén úgy váltak el, hogy másnap felugrik hozzá és kimennek Szentendrére csatangolni. Szégyellte magát, de gyávasága sokkal nagyobb volt. Egy héttel később írt csak neki Brighton-ból. Nem várt választ, de nem is kapott. Miért is írt volna Gina, hiszen megfutamodott és képes volt magára hagyni a HÉV állomáson, tudva, hogy sokáig fogja várni, mialatt ő már a szigetországban landol. A repülőn pokolian fájt a feje, később a gyomra is. Úgy magyarázta, hogy a repülés izgalma teszi, de legbelül tudta, hogy Gina miatt van. Amikor leszállt a gép azonnal keresett egy telefonfülkét, de nem tudta használni. Apró se volt nála. Keserűen elfintorodott, de mielőtt végképp elkeseredett volna, valaki kopogott a fülke ajtaján, és mosolyogva hívta kifelé. Egy férfi volt, mint később kiderült, a szállásadója. Géza már évtizedek óta élt Angliában, és a hideget leszámítva mindent szeretett odakint.
– Majd hívod anyádat később! – mondta kedvesen. – Túl fogja élni, ha nem hall azonnal rólad.
Valóban így lett, és senki nem halt bele, hogy nem látta őt tíz évig. Nem ment haza előbb, egyrészt nem tudott, később meg nem akart. Megszerette az országot, bár az eső hosszú ideig zavarta. Negyedóránként esett, aztán kisütött a nap, majd újra beborult. Egy nyár se volt olyan ragyogó, mint otthon, de a Temze sokkal tisztább volt, mint Pestnél a Duna. Tíz év múlt el Gina nélkül, de addigra már kívülről fújta a szonetteket. Úgy gondolta, ha egyszer visszatér a hazájába, biztosan elmegy a lányhoz és elszavalja neki a 75.-et. A legszebbet. Kisebb-nagyobb sikerek mellett végül edző lett belőle, és a hajdani álom, hogy a dobogó legfelső fokára álljon egy olimpián, idővel szertefoszlott.
Amikor végre eljött az a nap, amikor újra magyar földön landolt, idegesen szorongatta Shakespeare kötetet, amelyet egy antikváriumban szerzett be még kijövetele előtt. A Múzeum körúton már virágoztak a hársfák, amikor az egyik kirakatban észrevette. Vele maradt mindvégig, ahogy a régi levelek is, mint mementói egy el nem múló szerelemnek, amely be sem teljesedett igazán. A taxi egyenesen a Királyba vitte. Éjjel egy volt. Kiszállt és orrát azonnal megcsapta a kutyák vizeletszaga. Zsebébe nyúlt és egy újságpapírba csomagolt vastag, fehér krétát vett elő. Két óriási számot rajzol a töredezett aszfaltra, egy hetest meg egy ötöst, majd lerogyott a kapualjba és addig olvasott, amíg fel nem jött a nap, és egy lakó méltatlankodva bele nem botlott.
– Nem tud máshol üldögélni? – kérdezte ingerülten.
– Azt hiszem, nekem itt muszáj! – felelte, mire az idős nő megcsóválta a fejét. Mondani nem mondott semmit, valószínűleg bolondnak nézte, akivel jobb nem kötekedni.
Két órával később már nyoma se volt a csendnek. A házból azonban nem jött ki a lány, be se ment. Pedig az anyjáék azt mondták neki, úgy tudják, otthon ül mindig. Azt azonban sose mesélték el, miért. Balázs tekintete minden érkezőn és távozón elidőzött, de egyikben sem látta Ginát. Fél nyolc körül azonban megpillantotta a lány anyját. Valószínűleg a közeli irodaházba tartott, ahol már jópár éve dolgozott. Már akkor is, amikor még… Nem ismerte meg őt, még akkor se, amikor odalépett hozzá. Végigmérte, majd annyit mondott, menjen szépen haza, Gina remekül elvolt eddig nélküle. A fiú ijedten megrázta a fejét.
– Csak egy pillanatra akarom látni! – mondta elszántan.
– Nem, olyan nincs. Tíz év nem pótolható úri szeszélyből! – kiáltotta az asszony, és faképnél hagyta.
Balázs nem tágított. Ha legközelebb nyílik a kapu, bemegy, döntötte el. Csak pár percet kellett várnia. Egy magas, vézna srác lépett ki rajta, aki hirtelen megtorpant. Látszott rajta, hogy ő bizony felismeri.
– Te? – kérdezte. – Te? Azt hittük, sose látunk már többé.
– Én. Ginához jöttem, felmehetek hozzá?
– Nem lenne jó! – felelte az öcs. – Nem akarna látni téged.
– Bocsánatot akarok kérni… Beszélni akarok vele!
– Már nem lakik itt! Férjhez ment és nem kíváncsi rád! – A srác szája megrándult, és izzadó kezét a nadrágjába törölte.
Balázs szeme megvillant. Miért nem mondta el neki senki? Miért hallgattak róla a szülei? Nem tudták volna? Mindegy volt. Felemelte a földről a bőröndjét, és nagyot sóhajtott. Megérdemelte, ezért nem volt ereje lázadozni. A lány annak a szobának az ablakánál figyelte a jelenetet, amelyből kiugrott azon a decemberi délutánon. Nem halt meg, csak lebénult. Látta a fiút, hallotta a hangját, és az ölében szorongatva a szonetteket, elkezdte szavalni a hetvenötödiket.
„Az vagy nekem, mint testnek a kenyér
S tavaszi zápor fűszere a földnek;
Lelkem miattad örök harcban él,
Mint fösvény, kit pénze gondja öl meg;”
Miközben a szavak kiperegtek lelkéből, úgy érezte, már sírni nincs ereje. Majd tíz év könnye száradt el benne, amikor ott állt a Batthyányin és hiába várta a vonatot.
Kép forrása: Pinterest
