Zsófi hirtelen felriadt. Neszt hallott. De hosszú, kába fülelés után is csak a csend tolakodott az éjszakába. Az óra halkan ketyegett mellette, fél hármat mutatott. Ez az öngyilkosságok hozzávetőleges ideje. Egyszer ezt mondták egy reggeli műsorban, amikor a gyakoriságukat taglalta egy buta műsorvezető és meghívott vendége.
Az eső lassan csordogált végig az ablakon. Az utcai lámpa fénye átvilágította a hosszú vízcsepp-folyamokat. Zsófinak úgy tűnt, mintha az ablak is könnyezne. Aztán elrestellte magát a nevetséges közhelyért. Mielőtt belekapaszkodhatott volna egy újabb gondolatba, Márk felsírt. Panaszosan, nyűgösen. A lány nem mozdult, várt, hátha abbahagyja. Nem akart menni, nem akarta megszoptatni. Akkor a karjaiba kellett volna vennie a csecsemőt, aki a melléhez ér és kiszívja belőle a tej mellett az életerejét is. A kisfiú azonban nem állt le.
– Istenem – gondolta keserűen, – miért nem marad békén? Miért ilyen erőszakos, követelőző? Csak három órája evett.
A baba utálatos módon egyre erősebben hallatta a hangját. Zsófi gyorsan párnát szorított a fülére gyenge próbálkozás gyanánt, habár tudta, semmi értelme. Fel kell kelnie, nincs más megoldás. Mellei már jelezték, ideje van a szoptatásnak. Vasbetonná feszültek, lüktettek. Felült. Megkereste a papucsát. Az ággyal szemközti tükörben döbbenten bámulta magát. Nemcsak kócos és fáradt volt, de mintha maga az ördög öreganyja nézett volna vissza rá. Nem ismerte meg az arcát. Akinek a tükörképét hányta rá a tükör, az nem ő volt. Ő kilenc hónapja meghalt. Nem először. Sokadszorra.
Kilenc teljes hónapja nem sírt. Nem ordított bele kétségbeesetten egy ócska párnába, amikor senki nem hallja. Teste átvánszorgott a kicsiny gyerekszobába, ami tele volt a használt pelenkák szagával, és literszámra mérhető szomorúsággal, amit nem lehetett úgy kidobni, mint a bűzcsomagokat.
Lehajolt és kényszeredetten felvette Márkot, aki azonnal elhallgatott. Barna, pihés fejecskéjét anyja testéhez szorította. Szájával mellét kereste. Mindig éhes volt és mindig megnyugtatásra vágyott. Zsófi hagyta, hogy szopni kezdjen, de nem simogatta, nem cirókálta, csak tartotta mereven. Márk nem az a gyerek volt, akire vágyott. Még gyerekre sem vágyott. A gyűlölet kióvakodott a pórusain keresztül és betakarta a gyereket.
Azon a hajnalon, mikor hazafelé baktatott egy buliból, azok ketten nem kérdezték meg tőle, mire vágyik. Akkor is esett, de nem csendesen, mint most, hanem ömlött az égi átok. Bár mosott el volna mindent és mindenkit, gondolta, ahogy az erőszak után a kapualjban feküdt. Az eső, ami hol hideg, hol meg ringatóan hűvös volt, nem tudta elmosni a vizelet és a hányás szagát, amit akkor érzett.
Ketten jöttek utána. Érezte, hogy sietősebbre veszik a lépteiket, ahogy meglátják őt. Hallotta kurjongató, visszataszító nevetésüket. Arra még volt ideje, hogy nyugtázza, biztosan jó éjszakájuk volt.
Neki olyan semmilyen. Unatkozott. A társaság sznob volt és fárasztó. Amikor utolérték, az egyikük mellé lépett és átölelte.
– Elkísérhetünk, bébi? – lehelte az arcába a pálinkabűzös kérdést. Mielőtt kinyithatta volna a száját, a másik a földre lökte.
– Előbb én! – mondta a magasabbik.
Amaz nem szólt, csak ordenáré módon felnyerített. Zsófi megmerevedett. Néma volt, pedig sikított. Hallotta saját hangját a kora hajnali borzalomban. Érezte, ahogy belé hatolnak. Először csak külsőleg a testén. A kezek szorították. A pálinkaszagú erősen fogta a lábát. Kapálózott, de csak úgy, mint egy kivéreztetés szélén álló nyúl. Esélytelen volt az erőlködése. A fiú zihált, amikor letépte a bugyiját. A mocskos, sáros kapualjban élvezett el benne. Majd felállt, felhúzta a farmerján a cipzárt, és intett, hogy cseréljenek helyet. A lány ekkor már csak egy testetlen jégtömb volt. Minden hideg volt. A beton, a hajnal és a táskájából kihulló aprópénzek is. Szoknyája feltűrve a dereka köré gyűlt. A bőrén érezte a dermesztő éjszakai követ. Az esővíz lassan aláfolyt. A világ meg elolvadt. Szeretett volna ő maga is az aszfalt réseibe szivárogni.
Többé sem a teste, sem az akarata nem volt az övé. Lelke is cserbenhagyta.
– Mi lesz már? – hallotta meg akkor az ördög hangját. Rekedtes volt, nem mindennapian mély.
Amaz váratlanul hányni kezdett. Öklendezett még néhányat, aztán köpött egyet.
Másra nem emlékezett. A hányás szagára tért magához. Hogy meddig feküdt a szennyes macskakövön, csak később tudatosult benne, amikor rápillantott az órájára, mintha ez fontos lett volna. Tíz perc lehetett tízévnyi szennyel. Arról sem maradtak emlékképei, hogyan jutott haza az albérletébe, ahol az üres lakás várta.
Lesikálta magáról a mocskot egy konyhai dörzsi szivaccsal. A zuhanyzóban reszketett a fájdalomtól. Ettől a naptól csak fizikailag létezett. Másnap bement a főiskolára, de nem szólt senkinek. Nem ment el a rendőrségre, nem mondta el még a legjobb barátnőjének sem. Hallgatott és nem nevetett többé. Mindenkit került. Ócska hazugságok paravánja mögött öltözködött. Hogy ki mit hitt, mindegy volt. Akart sírni, de nem ment. Elszakadt benne valami az érzelmek indáiból. Az anyja mégis rájött. Nem a valóságra, csak annak egy szegletére. Csak annyit mondott, de már későn, hiszen a babát elvetetni sem volt ereje:
– Apád agyon fog ütni!
Hazudott kilenc hónapon át az orvosnak, a védőnőnek, az évfolyamtársainak, a barátainak. Már nem volt többé önmaga. Csak abban volt biztos, hogy ha megszüli a gyereket, azonnal intézetbe adja. Vagy akárkinek, akárhová. A nap minden percében gyűlölte az ártatlan magzatot, aki nap, nap után növekedett benne. Legszívesebben késsel kivágta volna a testéből, de bátorsága nem volt hozzá. És a gondolat gondolat maradt.
Szinte pontosan kilenc hónapra megszületett Márk, aki az egyik evangélista után kapta a nevét. Zsófi maga sem értette, vajon miért ez a név bukott ki belőle, amikor megkérdezték tőle, mi legyen a kisfiú neve. A vallás távol állt tőle. Az eltelt kilenc hónap alatt nem adott neki nevet magában. Úgy hívta, a lény. És most itt volt neki ez a felesleges poronty, aki a nap 24 órájában érte kiáltott, aki rá volt szorulva, akit a kórházban kellett volna hagynia egy hete, de nem tette. Rühellte. Megérinteni sem akarta. A gyerek minden porcikája arra a tettre emlékeztette. Még egyszer sem mosolygott rá. Csak megetette, tisztába tette és azért ringatta, hogy hallgasson már el.
A kisfiú elégedetten cuppogott evés után. Kék tekintete Zsófi arcát fürkészte. A lány úgy hitte, közönynél többet nem fog iránta érezni egész élete során. Vizsgálta puha arcocskáját, fitos orrát és lassan megérintette. Mindene kerek volt, szabályos és puha. A kisfiú mintha felsóhajtott volna. A lány levette a tekintetét róla. Könnyei végre folyni kezdtek. Ahogy az ablakon az eső. Lassan, óvatosan, nem törve még át a gátat.
