Nórika nem tudott elaludni. Nézte a plafonra festett sárga csillagokat. Az utcai lámpák fénye csak gyéren kúszott be az ablakán, de a csillagok látszódtak. Szebbek voltak, mint az igaziak, mert azokat nem sokat láthatta. Messze is voltak, meg este nem mehetett ki az utcára, még a kertjükbe sem. Az anyja a miértre mindig csak annyit mondott, nem és kész!
Napok óta azt álmodta, hogy egy csillag éjjel lekúszik a falról és óvatosan bebújik a takarója alá. Aztán meg mosolyogva ott alszik el úgy, hogy neki osztoznia kell vele a párnáján. Reggel próbálta elmondani az anyjának ezt a furaságot, de ő csak annyit mondott: jaj, ne most, nincs időm ezekre a hülyeségekre! Így a csillagtitok övé maradt.
Botika másik szobában aludt. Vele nem oszthatta meg álmát, mert még csak pisis hároméves volt és nem lehetett vele beszélgetni. Mindig csak berregett, dudált, tolatott vagy épp tankolt, mert autónak képzelte magát a nap 24 órájában. Néha még álmában is dudált. Apjuk már ott tartott, hogy pszichológushoz kellene vinni, mert beszélni sem volt hajlandó, csak nagyritkán. Egyszer, amikor bebújt hozzá az ágyba lefekvés után (jaj, csak anya meg ne tudja!), megkérdezte tőle, miért nem beszél? A kisfiú értetlen arccal csak annyit felelt: az autók nem szoktak beszélni!
Ezek után nem tudott mit kezdeni vele.
Nórikának a takaró is nehéz volt. Túl melegen fonta körbe a lábát és valahogy nyomta a mellkasát. Nem akart aludni, mert tegnap este az anyjáék olyasmiről beszélgettek, amit nem tudott megemészteni. A konyhaasztalnál ültek, igyekeztek nem túl hangosan vitatkozni, de ez pontosan annyira sikerült, mint tésztaszűrővel tisztogatni a kerti tavat. A kislány minden szavukat hallotta. Jó időbe telt, mire megértette, hogy olyasvalakiről beszélnek, aki nem kell nekik. Pontosabban anyának nem, mert olyanokat mondott, hogy elegen vannak már így is, meg hogy pénzük sosincs és különben sem lenne jó, ha megint kiesne a munkából. Alig várta, hogy Botika után kiszabaduljon a háziasszony szerepkörből.
Apja csak hümmögött, de amikor az anyja azzal jött, hogy különben sem fiatalok már, felhördült. Na, nehogy már őt leöregezzék 41 évesen. Anyja azonban hajthatatlan maradt. Valamit még a testéről meg a bőréről magyarázott, de ezt a lány nem értette.
Ezután a beszélgetés után is leköltözött hozzá a csillag, kicsit nagyobb helyet is túrt magának az apró ágyban, mint ahogyan az illendő lett volna. Reggel persze megint nem lehetett elmondani. Náluk nem sok mindent lehetett, mert anyja olyan tekintettel fojtotta bele a kérdéseket, hogy Nórika úgy érezte, a sírás kaparja a torkát. Ezért inkább hagyta, hogy valami rossz érzés bekússzon a gondolatai patchwork terítőjébe és ráüljön. Azt a mondatot, hogy nem kell neked mindent tudnod, napjában imamalomszerűen hallotta. De csak addig, amíg mert kérdezni. Mostanában inkább hallgatózott és úgy próbálta összerakni a mondatfoszlányokat.
Rendezgette, bár sehogy sem értette, ki az, aki miatt anyja ennyire haragos. Ki lehet, aki ennyire nem kell neki? Váratlanul eszébe jutott a Szegedi mama, aki mindig mesélt nekik, amikor nála aludtak. Szegedi mama bármilyen vicces is volt, valóban Szegeden lakott. Ő olvasta fel nem is olyan régen Jancsi és Juliska meséjét. A testvérpár nagyon hasonlított rájuk, mert Juliskának is szőke, fonott haja volt, mint neki. Csak a történetben nem ő volt az idősebb, ahogy ott. Az okos nagyfiú hallgatta ki a szülőket és jött rá arra, hogy a gonosz mostoha meg akar szabadulni tőlük.
Nórika megijedt, ahogy ez felrémlett benne. Nem értette, miért, hiszen nekik nem volt mostohájuk. Valami ismeretlen félelem azt súgta neki, hogy ez a mese valójában nem is mese, hanem a valóság. Vagy amolyan félvalóság. A szülei megelégelték Botika brümmögését, vagy az ő lustaságát, és úgy döntöttek, valakinek mennie kell, mert kevés a pénzük. Ezt anyja többször ki is emelte a vita során. Összeállt a történet.
Apja hazaért. Csoszogós lépteit mindig megismerte. Nem is túl tapintatosan dobta le a táskáját az előszoba polcra. Lehet, hogy most jött el az idő? Most viszik ki őket az erdőbe? Nem is volt erdő a közelükben, de kocsival könnyen eljuthattak volna egyikbe. Nórika úgy érezte, szülei csak arra várnak, hogy még jobban besötétedjen. Fülelt, de a konyhából csak edénycsörömpölés hallatszott. Hallgattak. Vajon miért nem tárgyalták most meg a részleteket? Nem tudhatták, hogy a kislány kihallgatja őket.
Aztán valahogy mégiscsak megindult a beszélgetés. Fojtott volt és hazugságszagú.
– Még mindig ezt akarod? – kérdezte az apja. Hangja üres volt és csalódott.
– Értsd már meg, hogy ennél jobbat nem tehetünk! – hallatszott a kimért válasz.
– Tehetünk, de te nem akarod…
– Ne kezdd! – emelte fel a hangját a nő.
– Nem kezdem… Folytatom.
– Vicces vagy… – A nő hamisan felnevetett. Lassú mozdulatokkal szedte ki a tésztát a tálból. Utálta a férjét, aki nulla empátiával kényszerítette volna bele egy újabb szoptatós-pelenkázós időszakba, amit világéletében rühellt.
Nórika nem lett okosabb. Semmi olyan nem hangzott el, ami segített volna neki. Legfőképp a mikor kérdése izgatta. Tán csak nem ma éjjel? Ma, amikor Boti rég alszik, ő meg olyan rettenetesen fél, hogy a keze izzadni kezd a takaró felett? Becsukhatná az ajtót vagy sikíthatna egy nagyot, de nem tette.
Apja lassan evett. Hallatszódott a kanál csörrenése a tányéron.
– Az orvossal beszéltél már? – kérdezte hosszú csöndkupacok után.
– Hétfőn megcsinálja. Tízkor.
– Ha addig meg nem gondolod magad – jegyezte meg a férfi mintegy bosszantásul.
– Hétfőn! – mondja még egyszer a kislány anyja határozottan.
– A gyerekekkel mi lesz? Megmondod nekik?
– Beviszem őket magammal. Aztán elmegyünk fagyizni.
Nóri szerencsére nem látta, hogy az apja óriásit nyelt, és megrázkódott. Az a nő, akit elvett 10 éve, most egy laza abortusz után fagyizni vinné a két gyereküket.
A kislány mindebből csak annyit szűrt le, hogy az a valami hétfőn lesz. Addig nem lesznek kiűzetve a paradicsomból. Az anyja hajlandó megtartani őket, valamiért csak hétfőn akar megszabadulni tőlük. Addig vajon miért nem? Miért húzza az időt? És az orvosnak ehhez mi köze?
Jancsi miután kihallgatta a szüleit, kilopózott a házból és apró kavicsokat gyűjtött. Teletömte a zsebeit, mert tudta, hogy azok nyomán hazatalálnak. És így is lett.
A csillag aznap nem költözött le a plafonról.
