Nórika arra ébredt, bár esküdni mert volna, hogy nem aludt egy percet sem, hogy anyja rázza a vállát.
– Fenn vagyok már… Ne rángass! – mondta neki ingerülten.
– Nem úgy tűnik! Pattanj, mert sietünk!
– Mindig sietünk – nyelvelt vissza.
Az előző részt itt olvashatod
Péntek volt, könnyű órák, de a kislány majdnem elaludt rajzolás közben. Kati néni szúrós tekintettel méregette. Meg is jegyezte, hogy az életben nem látott még ilyen lassú rajzolást.
Álmos volt, időnként a szíve hevesen zakatolt. Egyetlen épkézláb ötlete nem volt arra vonatkozóan, hogyan szökjenek meg. Mert a szökés ténye megszületett benne. Nem máshová, mint Szegedre. Ott a zöld, borostyánnal futtatott házban biztosan elbújhatnak. A nagymama tudott titkot tartani, erről már akkor megbizonyosodott, amikor elmondta neki, hogy szerelmes Nándiba, akit ovis kora óta ismer. Nándi kövérkés, enyhén raccsoló kisfiú volt, a lány nagy magabiztossággal mégis úgy érezte, csak ő lehet a férje, ha nagyok lesznek.
A nagyi ezt soha nem mondta el az anyjának. Onnan tudta, hogy nem lett beszédtéma belőle otthon. Az anyja sokat cikizte őt, de ezzel nem. A cikizés tárgya általában a félénksége volt vagy az, hogy az esti tejet még mindig cumisüvegből itta. Pedig egy ekkora lánynak az nem való! De olyan jó volt érezni a puha gumi ízét, a szájában tartva lógatni az üveget. Vicces is volt és izgalmas. Ha valaki meglátta volna, biztosan kigúnyolta volna. De csak Boti volt tanúja ezeknek a jeleneteknek, meg az anyjuk, akit egyre jobban zavart, hogy ő nem akar iskolásként viselkedni.
Akart ő, sőt, mindennél jobban vágyott arra, hogy ne kezeljék dedósként, de ezt az egy játékot nem tudta elhagyni.
Elmúlt a péntek este, és semmi újat nem tudott Nórika kifülelni. Az anyjáék alig beszélgettek, hosszan tévéztek, a hétfőről szó sem esett. Egyetlen jó gondolat nem jutott eszébe vasárnap reggelig. Kicsit meg is feledkezett róla szombaton, amikor átjött a barátnője. Neki semmit nem mondott el, mert bár Sári aranyos lány volt, folyton járt a szája. Veszélyeztette volna a még ki nem gondolt terv távoli sikerét. Pontosan tudta, valahogy ki kell jutni a házból még vasárnap délután, de vajon hogyan, amikor a gyerekszoba melletti folyosó nyitott volt és szülei okvetlenül meglátták volna. Aztán még egy csomó, nehezítő körülmény is felmerült.
Az öccsét ki kell csempésznie. El kell vele hitetnie, hogy nagy kalandban lesz részük. Azt fogja neki mondani, hogy az autók most Szegedre mennek. Arra majd biztosan brümmögni fog, ahogy mindig. A buszmegálló nincs messze, kétsaroknyira, odáig simán el tudnak futni. Aztán még pénzt is kell szereznie, mert anélkül a terv befuccsol.
A feje zsongott, a szíve egyre jobban fájt. A hétfő vészjóslóan közel volt. Ebéd után apja elheveredett a kanapén, az anyja meg mosogatott, mint máskor. Az előszoba fogasán ott lógott apja fekete bőrdzsekije, amiben úgy nézett ki, mint egy vagány motoros. Gúnyolta is az anyja eleget érte. Szerinte a férje nem akar szembesülni az idő múlásával. Ezért úgy viselkedik, mint valami kamasz, aki azt hiszi, érte forog a föld.
Nórika tudta, hogy valamelyik zsebében fog találni pénzt, mert az apja nem hordott pénztárcát. Mindig belegyűrte a papírpénzt valamelyik zsebébe és közölte, ez rendjén van így, hisz a papír ez esetben is csak papír.
Boti már egy órája aludt. A kislány kióvatoskodott a szobájukból. Nem is kellett nagyon figyelnie, mert mindenki belemélyedt a saját teendőibe, vele nem törődött senki. Hatalmas szerencséje volt, mert azonnal megtalálta az egyik zsebben a pénzt. Kiválasztott a kupacból egy ötezrest, a többit gondosan visszagyömöszölte. A szobájukba visszajutni fülig mosollyal, már gyerekjáték volt. Várt egy jó félórát, hogy mindenki csendesen elpilledjen, ők pedig hangtalanul elindulhassanak. Az öccsét felébreszteni sem kis munka volt. Túl nyugodtan és mélyen aludt. Persze, mert nem tudta, hogy másnap valami ismeretlen borzalom vár rá.
Kicsit megcirókálta az orrát, aztán meg a fülét. Semmi jel nem mutatott arra, hogy ez segítene az ébresztésben. Finoman megrázta a bágyadt kis testet. A kisfiú ásított egyet, de nem nyitotta ki a szemét. Nórika tekintete ekkor a cumisüvegére tévedt, amelyről eszébe jutott, hogy talán kis hátizsákjába vizet és ropit is tehetne, mert az út hosszú. Otthagyta az alvót és keresgélni kezdte az unikornisos hátizsákot. Mire végre meglelte a szekrény aljában, hosszú percek múltak el. Nagyon haragudott önmagára, amiért ez nem jutott előbb eszébe. Ebből is látszik, hogy milyen kicsi még, ahogy anyja szokta volt mondani.
De most, hogy meglett, nem lehetett tovább szöszölni. Boti is mintha megmozdult volna. A nappaliban csend volt, csak a tévé keltett némi zajt.
– Ha felébred a pici, elmegyünk a parkba – hallotta meg váratlanul anyja hangját. Az ajtóban állt és őt nézte.
Nagyon megrémült. Talán megsejtett valamit? Nagyon ritkán mentek el valahová közösen. Most meg itt ez a parkos ötlet. Furcsa volt.
– Jó – mondta félhangosan. Közben meg az járt a fejében, szökni most nem tudnak. Talán később.
Azon a délutánon semmi nem úgy alakult, ahogy a kislány eltervezte. A parkban nagyon jót játszottak. Szüleinek egészen jó kedve volt, anyja sem morcoskodott annyit, mint máskor. Az apja Botit hintáztatta, ő meg csúszdázott. Aztán beültek a közeli cukrászdába és mignont ettek. Citromosat. Akkor indultak csak haza, amikor már erősen alkonyodott.
A terv, ami a másnapot megválthatta volna, elszállt. Nórika szívében a félelem nem engedte győzni az örömöt. Tudta, hogy kár volt lopnia, kár volt tervezgetnie, a hétfő úgy jön el, hogy őket a lakásban találja. Annyira rettegett, hogy sírni sem bírt.
A vasárnap este csendben elsietett és átadta helyét a hajnalnak. Nórika félig bódult állapotban várta, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. És jött.
– Ébredj, hétalvó! Ma nem kell iskolába menned! – hallotta anyja hangját, amely tele volt feszültséggel. Bár próbálta leplezni.
Riadtan tette fel a kérdést, amelyre nem hitte, hogy jöhet jó válasz.
– Miért?
– Be kell mennünk a kórházba. És ti is velem jöttök. Oksa?
Nóri teste megfeszült a szavak hallatán. A baj láthatatlan felhőn közeledett.
– Miért kell a kórházba mennünk? Ott akarsz hagyni minket?
Az anyja tétován rábámult.
– Titeket?
– Engem és Botikát!
– Jaj, butuska! Dehogy akarlak otthagyni benneteket – nevetett fel hamisan.
– Akkor miért?
– Lesz egy kis műtétem. Ennyi az egész – mondta nagyon gyorsan.
A kislány rémültében sírva fakadt. Hirtelen megértette, hogy a baj nagyobb, mint hitte. Biztosan meg fog halni az anyukájuk, csak nem meri elmondani.
– Na, most már tényleg kelj fel! – rivallt rá váratlanul. A hangja még feszültebb lett és a szeme is félelmet tükrözött.
A kislány ledobta magáról a takarót és a nyakába vetette magát.
– Ugye, nem halsz meg? – kiáltotta kétségbeesetten.
– Dehogy halok! Mondtam, hogy ez kis műtét! Utána elmegyünk fagyizni meg a Duna-partra.
A beszélgetés hangjára felébredt Boti az ajtóban sikkantott egyet.
– Brümbrüm fagyizni megy! – közölte vidáman.
Istenem, de buta még – gondolta a kislány.
Az anyjuk nem szólt semmit, csak kiterelte a szobából a kisfiút. A szorongás nem csökkent Nóriban, bár a kórházi várakozás nem is erősítette. Az orvos mosolyogva annyit mondott nekik, hogy ne aggódjanak, rendben lesz az anyukájuk. A lány még hallotta, amikor halkan megjegyezte a nővérkének, hogy nagyot fordult ez a világ, mert ő bár sok mindent látott, de hogy valaki abortuszra behozza a gyerekeit, na, olyat, még nem. Hát milyen anya az ilyen?!
Abortusz… Ízlelgette a szót a kislány. Emiatt kell anyját műteni? Vajon sokáig tart? Sírhatnékja támadt.
Nagyon hosszú idő múlva jött csak elő az anyjuk. Sápadt volt és kicsit remegett. A száját, mintha fehérre meszelték volna. Lerogyott melléjük a váró műbőr kanapéjára és hangosan lihegett. Boti szinte észre sem vette, mert a kedvenc Audiját tologatta végig a falon és brümmögött hozzá. Igaz, halkan.
Nórika nem mert közel lépni az anyjához. Fura szaga volt.
Nagy sokára nyögte ki az őt emésztő kérdést:
– Anya, mi az az abortusz?
A nő ránézett, és ha lehet, még sápadtabb lett. Aztán lehajtotta a fejét.
– Anya, mondd már! – hangzott el a sürgetés. A válasz olyan rémisztő, hogy az anyja kimondani sem meri?
Boti már a földön kúszva tologatta a kocsiját. Őt más nem érdekelte ebből a világból. Még a kórházszag sem zavarta.
Nórika anyja felnézett.
– Az egy olyan dolog, amit az orvos tesz anyával, hogy ne legyen kisbabája – közölte színtelen hangon. Épp elég neki kettő. Ezt már nem tette hozzá.
– És most nem lesz? De miért?
– Mert nekünk nem kell az a baba.
Ahogy ezek a szavak elhangzottak, Boti abbahagyta az autózást. Ránézett anyjára, majd a nővérére. Aztán bepisilt. Nóri látta, ahogy a pisifolt egyre nagyobb lesz a cipője körül. A szíve olyan kicsire zsugorodott, hogy elfért volna a markában. Odarohant az öccséhez és szorosan megölelte.
– Semmi baj – suttogta. Pedig a baj már rég ott lakott a kórházi váróban.
Vége
