A feleség
Rudolf vett egy Nike cipőt. Tudja, hogy az most a trendi. Nem kérdeztem, mennyi, biztosan nem húszezer. Sose volt neki rendes sportcipője, mert az üzletben jó volt bármilyen, amolyan noname is. Most meg kellett neki egy. Okvetlenül, mert csak abban lehet edzeni. Vicces. Edzeni és nem enni. Szólt, hogy ne főzzek neki ezután úgy, ahogy eddig, majd megoldja rendeléssel. Remek, élete legjobb döntése. Gondolom, majd madáradagok jönnek, és fogyni fog tőlük. Laci meg a háta mögött jól kiröhögi.
Tegnap elmentem új hajat vágatni. Új fejet nem lehet, maradt ez a megoldás. Alfie (jaj, micsoda név ez?!), tett még bele melírcsíkokat, de nem olyan régiesen, mint anno, hanem úgy, mintha magamtól kiszőkültem volna. Meg kell mondanom, tíz évvel fiatalabbnak látszom tőle. Nagyon tetszik. Egyszerűen szeretek tükörbe nézni.
Alfie csak pár éve költözött a városba, de nem vetélytársa Rudolfnak. Drága és talán túl menő, nem tudom. A férjem kuncsaftjai hűek maradtak hozzá, és erre nagyon büszke. Az új fodrász amolyan 18. századi Don Juan, hosszú a haja lófarokban, nagyjából ötvenes lehet, magas és vicces. Épp ellentéte hites uramnak. Ez utóbbi kifejezést sose szoktam használni, de annyira jól érzékelteti a kettejük közötti különbséget, hogy muszáj volt.
Alfie szereti a nőket, de tudtommal nem él együtt eggyel sem. Mivel én voltam aznap az utolsó vendége, meghívott kávézni. Belementem. Mellesleg éhes voltam, ez is motivált, nem beszélve a magas, kékszemű fodrászról, aki oly sokaknak bejön. Nekem nem, de imponált. Mivel ismeri a férjem, nem jutott eszembe, hogy valamit akarhat tőlem. Hogy akart-e, nem tudom. Nehéz eldönteni, ha valaki hízeleg, mondjuk úgy bókol, de nem lépi túl a határt. Sokat nevettem vele, mert valóban jó a humora, és mesélt arról, milyen volt kezdőként, hogy egyszer összekeverte a festékeket, és zöld haja lett egy öregasszonynak, vagy épp kicsit többet vágott le egy szépasszony hajából, mint az szerette volna. El is átkozta érte, de mindez persze régen volt, azóta nem követ el ilyen hibákat. Nagyvárosból jött hozzánk, de nem mondta el, miért. Egy rakás kuncsaftot veszített, mégse bánta meg. Ittunk egy gyenge kávét, hiszen hat múlt, és ettünk egy krémest, ami mindkettőnk kedvence. Hogy ennek híre megy-e? Ó, természetesen előbb, minthogy hazaérnék. De nem tettem semmi rosszat, csak épp nőnek éreztem magam hosszú évek óta először.
A házasságnak az az ára, hogy a felek elfelejtik, kik voltak valaha. Egy fiú és egy lány, egy nő és egy férfi…Ki tudja, mikor lesz az emberből csak anya, akit még a férje is így szólít, és elfelejti, hogy becézte egykor. Elfelejti, hogy nem akar mindig a másnapi ebédről beszélni, a számlákról, a gyerekek iskolai dolgairól, szeretne a régi lenni, akivel moziba lehet menni, akivel üldögélni lehet a folyóparton. Nem korfüggő, mikor és kivel ülünk ki a lépcsőkre nézni a vizet, mégse látunk családanyákat és családapákat. Ez szomorú.
Alfie azt mondta, szeret látni engem, mert mindig ragyog az arcom. Az enyém? Ragyog? Ugyan mitől? Nem vagyok én Mrs. Lipton a Csengetett, Mylordból, hogy zsírral fényesítsem! Hirtelen nem fogtam fel a bókot, és ettől még zavarba is jöttem. Kérdezte, mikor tettem utoljára olyasmit, ami csak nekem volt öröm. Erre nem tudtam válaszolni, különben is úgy bámult bennünket a csitri felszolgálólány, hogy eszembe se jutott semmi. Csak otthon ugrott be, hogy Ella lánya lehetett, akivel egy osztályba jártam, szóval a pletyka azonnal elindult. Itthon már eszembe jutott, mikor. Semmikor.
Úgy váltunk el, hogy megkérdezte, van-e kedvem máskor is meginni vele valamit. Most ez randi, csak bujtatott? Vagy szimpla barátság? Mindenesetre azon az estén jókedvűen aludtam el. Rudolf nem kérdezett semmit, és nem jegyezte meg, hogy más lett a hajam, pedig a hülye is láthatta. Direkt csinálta, ebben biztos vagyok. Fodrász, ha ő nem látja, akkor ki? Büntet vagy nem vagyok számára fontos. Igaz, én se kérdeztem meg, milyen volt az edzés, mert tudtam a választ. Már fél kilenckor elment aludni. Egyértelmű volt, hogy kikészült tőle. Csinálja, ha ebben van öröme!
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
