Elváltunk. Én akartam, de már magam sem tudom, miért. Nem volt szörnyű életem, legfeljebb egyhangú. A férjem olyan se hús, se hal ember, akit mindenkor a pénz motivál. Mondjuk, emiatt éltünk az átlag felett. Sose kellett a számlákkal bajlódnom, Ákos mindent elintézett helyettem. A fizetésemet zsebpénzként kezelte, és csak annyit mondott, vegyél belőle valami szépet magadnak. Meg nem dicsért volna, de hagyta, hogy a vásárlásban kiéljem magam.
Igyekeztem csinos és vékony maradni, mert a közösen eltöltött huszonöt év alatt megtanultam, hogy ez elvárható tőlem. Meg kellett jelennem vele számos céges rendezvényen, fogadáson, és ha nem miatta, akkor magam miatt sem vallhattam szégyent. Sokáig nem lehetett panasza rám, de ahogy múlt az idő, vagy bánatháj rakódott rám, vagy a klimax tette meg hatását.
Persze pánikszerűen próbáltam ledolgozni azt az öt kilót, amelyet azonnal szóvá tett, és később a tízet is. Egyre ritkábban ért már hozzám, pedig nem voltam hájas vagy rusnya a magam hatvanöt kilójával, de ő ezt éreztette velem. Nem akart több gyereket sem, megelégedett egy szem fiunkkal, akit szeretettel terelgetett. Hiába kérleltem, mindig azt válaszolta, főleg negyvenhez közel, hogy öregek vagyunk mi már ehhez. Nem sejtette, mennyire fájnak a szavai, hiszen nem én lettem volna az első és utolsó a világmindenségben, aki a negyedik X közelében anyaságra vállalkozik újfent.
Egyre kevésbé volt kedve hozzám, ez azonban feltűnt. Szerelmünk kezdetén nem tudtunk betelni egymással, és nem maradt el nap szeretkezés nélkül. Volt, hogy többször is. De a válásunk előtt, amikor már mindketten negyven felett voltunk jócskán, havonta, kéthavonta került sor arra a két perce, talán megszokásból. Vagy belső kényszerből.
Elkezdtem rosszul érezni magam a bőrömben, mert a férjem rideg lett, sokkal inkább, mint valaha. A szenvedélytelensége fájt a legjobban. Észre sem vettem a hosszú évek alatt, mennyire átalakult a személyisége. Amikor ezt megmondta neki, értetlenül nézett a szemembe. Azt kérdezte, hogy netán azt hiszem, hogy én az a régi lány vagyok, akit elvett? Bólogattam, mert nem éreztem magamon semmiféle lényeges változást. A kilókat csinos ruhák alá rejtettem, és úgy hittem, én igenis az vagyok, akiért ő annak idején úgy odavolt. Ingatta a fejét, és közölte, hogy nem akar megbántani, de gondolkozzak már el!
A testemre célzott? Arra, hogy már nem vagyok feszes és gömbölyű, mint az érett barack? Való igaz, de ő is változott. Kihullott a haja, a szeme alatti táskák nem mutattak jól kisfiús ábrázatán. De ettől függetlenül neki jobban állt a kor, ahogy az már lenni szokott.
Egyre gyakrabban ültem otthon egymagamban, hiszen a fiunk időközben elköltözött, heti egyszer hívott, és elmesélte, hogy megy neki az egyetem. Én meghallgattam, és az járt a fejemben, hogy ha lenne egy húga, akkor sokkal könnyebb lenne most minden. Szandra lenne a neve, és most összebújva nézegetnénk a neten a ruhákat, vagy elmennénk shoppingolni, esetleg megtanítana valami menő dologra az Instán. Lehetnék vagány anyuka… De Ákos nem akarta. Kimérten az arcomba mondta, hogy ő nem vállal még egyet. Se türelme, se kedve nincs még egyszer a gyereksíráshoz és a büdös pelenkákhoz. Élni akar, karrierje csúcsán van, inkább keressek egy jó kis utat, elvinne valahová. Azt hitte, egy nyaralás Caprin kárpótol mindenért. A férjek képtelenek felfogni, hogy egy gyereket nem pótolja semmi. A nőiességem sárba tiprását meg világ körüli út sem válthatta volna meg.
Negyvenkilenc voltam, amikor rádöbbentem, hogy így nem tudok tovább élni. Majdnem megfulladtam már otthon. Én találtam ki, hogy váljunk el. Ákos nem értette, mi bajom van, de látva határozottságom, belement. Hónapok múlva hirtelen a né eltűnt a vezetéknevemből. A fiam nem díjazta önállóságom és egyre ritkábban keresett.
Ákos vett nekem egy házat, berendezte, kedvem szerint, és elengedte a kezem. Időnként hívogattam, főleg, ha kellett valami, mert egyáltalán nem voltam felkészülve a magányra. A házban mindig elromlott valami, vagy épp nem akart működni. Utáltam a kertet, a virágokat, mert csak gondot okoztak. Abszolút magányra lettem ítélve, pedig nem erre vágytam.
Természetesen megpróbáltam ismerkedni. A netes randik szánalmas kudarcba fulladtak, hiszen vagy sérült vagy nárcisztikus pasasok próbáltak behálózni. Ők is azért, hogy növeljem az egójukat. Jöttek régi sztorikkal a feleségükről, a meg nem értettségükről, és engem láttak második esélynek arra, hogy betörjenek, vagy bebizonyítsák önmaguknak, hogy a teremtés koronái. Mondtak szépeket, aztán leléptek. Nem is kellett megkapniuk ahhoz, hogy simán eltűnjenek. Tízből kilencnek csak a hódítás ténye számított.
Volt férjem sose tűnt el az életemből teljesen, hiszen a fiunk miatt sokszor beszélgettünk, és évek múltán is segítségemre volt, amikor hívtam. Mégis egyedül voltam és nem bocsátottam meg neki, hogy ez miatta lett így. Ha lett volna egy lányunk…Ha most lenne valaki, aki szeretne…
Ő elboldogult. Nem sokat mesélt új nőkről, de egynél megállapodott. Adél: harmincöt és szép. Majdnem annyi, mint amikor én arra lettem ítélve, hogy ne szülhessek többet. Ákos az egyik telefonbeszélgetés alatt kibökte, hogy a kedvese gyereket akar, és ő is hajlik rá. Ekkor már ötvenhárom volt, a nő meg… Annyira haragos lettem, hogy legszívesebben megütöttem volna. Szerencse, hogy nem volt a közelemben. Neki szabad szülnie? Most nem öreg a férjem? Hogy lehet, hogy a régi gondolatok ennyi év után nem törnek fel belőle? Amikor elkezdtem ordítani vele, és elmondtam mindennek, letette a kagylót. Hónapokig nem keresett, és ha hívtam, nem vette fel.
A legaljasabb dolog, amit tehet velem, ha vállalja az apaságot! Hogy teheti ezt? Engem félretolt, megalázott, erre most Adél simán megajándékozhatja egy gyerekkel? Talán mellette visszafiatalodott? Nem hinném, mert egyre ráncosabb a szeme körül, és mind fáradtabb az arca is. Akkor miért? Miért teszik ezt velem? Gyűlölöm azt a nőt és a férjem is. Legszívesebben megátkoznám őket. Szülessen csak beteg gyerekük, vagy vetéljen el a nő, hiszen ő is öreg már!
Nem vagyok gonosz, tisztában vagyok vele, hogy már hét éve elváltunk, de nem hagy nyugodni a tény: a férjem újra apa lesz! Nem teheti meg velem! Nem teheti meg önmagával, sem a fiával, hogy ilyen nevetséges helyzetbe hozza magát! Nagypapának fogják hinni, amikor a gyerekéért megy az óvodába? Meg se éri, hogy felnőtt legyen! Óriási ostobaság ez a részükről.
A szívem zakatol, és keserűen gondolok az elmúlt évekre, amelyekben én nem voltam otthon. A testem megélte, de a lelkem messze vándorolt. Nincs már senki, aki engem akarna, vagy akivel csak egy jót tudnék nevetni. Az emberek mindig magukkal vannak elfoglalva, és nem figyelnek rám, ha elpanaszolom nekik a dolgaim. Átnéznek rajtam, bólogatnak, és máris mesélik saját élményeiket. Jó lenne, ha valaki végre igazán meghallgatna! Még jobb lenne, ha az életem végre sínre kerülne. Hiába öntöm ki a szívem, nem segít senki. Látom a tekintetükön, unnak. Lehet, hogy mindenki boldog rajtam kívül? Nem akarok én rosszat, de ha van isten, nem engedi meg, hogy Adél szüljön. Ekkora fájdalmat nem rakhatnak rám! Nem érdemlem meg. Ha már nem lehettem kétszeres anya, a férjem se lehessen kétszeres apa. Ekkor leszünk vagy maradunk egálban. Ez így van rendjén… Talán ezért fogok ma este imádkozni. Addig is megpróbálom elérni Ákost, és megmondom neki, ekkora gonoszságot nem tervezhetnek ellenem.
