Amikor a papa visszajött, mama annyit mondott anyának, hogy dögöljön meg. Felkaptam a fejem, mert mindig rám szólt, ha szerinte nem illendően beszéltem, még a fene szót se használhattam, erre ő túlszárnyalt. Tetszett, hogy nem álszenteskedik, ugyanis a papa elhagyta. Napra pontosan két hete azzal állt elő, hogy neki szüksége van a változásra. Összenéztünk, és tudtuk, valami komoly dolognak kellett történnie, ha hetvenhét évesen ilyen bolondságok jutnak eszébe. Ennyi idősen az ember már csak élni akar, vagy azt sem, mondta anya a konyhában, ahogy lekvárt kevergette egy lábasban. A mama azonban megtörölte a kezét, és faképnél hagyta a barackot. Nem hallottuk, veszekedtek-e, ám a papa, a szálegyenes, ritkán hajlott vállú ember egy szatyorral a kezében, elhagyta a kis házat, ahová egy éve költöztek.
– Elment! – mondta a felesége, de a szeme se rebbent. – Keverjed, mert odaég! – szólt rá anyámra, aki nem volt már kislány, de összerezzent.
Pedig ismerte. Nehezen elviselhető természettel áldotta meg a sors, pláne az utóbbi években, amikor egyre több fájdalom gyötörte.
– És? – néztem rá én. Velem nem kekeckedett annyit, én az unokája voltam, az első, úgy hiszem a kedvenc.
– Mit és? Hadd menjen! Úgyse bírtam már vele!
– Mama! Ne kertelj! Azt mondd, hová ment! – mondtam, miközben megböktem anyát, aki elfelejtette keverni a kajszit, pedig egész évre valót főztünk, ami nem kis teljesítmény volt ekkora lekvárrajongó családban.
– Hát ahhoz a másikhoz! – A mama ideges mozdulattal megtörölte köténye sarkával homlokát, és komoran kibámult az udvarra, ahol Kormi nyújtózott álmosan, miközben legyek dongtak a feje körül.
Pokolian meleg nyár volt, árnyékban harminchat, de nekünk muszáj volt főzni, mert a barack nem bírta már tovább a hűvös kamrában sem. Én megrémültem.
A papa korában is fontos a szerelem, kérdeztem riadtan legbelül. Akkor sose lesz vége a pokoli gyötrelemnek, amit a viszonzatlanság okoz? Nem akartam hasonló sorsot, de nem bírtam ki, hogy ne faggassam tovább.
– Milyen másikhoz? – néztem rá alig palástolt kíváncsisággal. Anya megcsóválta a fejét, de én tudtam, díjazza a pimaszságom, ő ugyanis mindig tartott az anyjától, és esze ágában se lett volna kellemetlen helyzetbe hozni efféle bizalmaskodással.
– Ahhoz, akinek előttem udvarolt.
- Ötven éve? – bukott ki belőlem.
Egy megsemmisítő pillantást kaptam válaszul, hiszen én, a tudatlan, az ostoba, nem fogtam fel, hogy vannak dolgok az életben, amiknél nem számít az idő. A szerelem talán ilyen. Vagy ilyen volt, én nem hittem benne. Most mégis láthattam, hogy a szatyros öreg nem törődve semmivel, elhagyta a párját, akivel aranylakodalmat is ült.
Akkor nem sejtettük, hogy két hétbe telik, mire rájön, hogy nem kell dédelgetnie egy múltbeli álmot.
– Nem beszélsz vele? – kérdezte anya nagy sokára.
– Édes lányom, te semmit nem tanulsz a világból? Jöjjön csak kuncsorogni, és akkor majd eldöntöm, hogy mondandója előtt vagy után röhögjek-e rajta.
Hallgattunk. Beszállt egy légy a konyhába, a fejünk körül dongott, attól tartottam, beleesik a lekvárba, ezért megpróbáltam elhajtani. Mindig visszaszállt, és egyenesen nekirepült a fejemnek.
– Ha beleesik, annyi neki! – mondtam, miután eredménytelenül hessegettem.
– Aki hülye, az hülye! – mondta a mama, és tudtuk, hogy nem a légyről beszél.
Mire megfőtt a tonna lekvár, megpihent a csavargó is. Kimentem hozzá a kis szoba-konyhás házba, amit pár éve húztunk fel a telken, amolyan jó lesz az valamire felkiáltással. Nem sejtettük, hogy mindig lesz lakója. Egy ideig én is laktam benne, amikor Gábor lelépett, és nem tudtam fizetni az albérletet. De aztán kellett a nagyszüleimnek, mert hol egyikük betegeskedett, hol a másikuk. Nem tudtunk volna naponta Érdre szaladgálni hozzájuk, így eladták a házat, és ide költöztek Rákospalotára.
A papa a ház mögötti kopott, támla nélküli padon üldögélt, hátát nekidöntötte a falnak. Nem zavarta a hőség, lehunyt szemmel élvezte a napot. Amikor meglátott, elmosolyodott.
– Azért küldtek, hogy kifaggass? – kérdezte derűsen.
– Magamtól jöttem.
– Á, a kíváncsiság hajtott. Értem én. Azt akarod tudni, mitől bolondul meg az ember vénségére?
Elnevettem magam.
– Tudod, kedvesem, én nem vagyok öreg. Vén meg pláne. Csak te és mások látnak annak. A hajam fekete és dús, a karom izmos. A szívemben annyi érzelem van, ami kettőnek is elég lenne. Az a baj, hogy mások nem látják mindezt. Hidd el, az ember, nem öregszik soha. Él és meghal, de ami közte van, az nem az élet, hanem boldogság hajszolása.
Hallgattam. Tudtam, hogy szeret bölcselkedni, de most túltett addigi önmagán.
– Nem vagy boldog? – kérdeztem tétován.
– Ugyan már! Senki nem az. Nincs olyan, hogy boldogság. Vannak jó pillanataink, és ennyivel meg kell elégednünk.
– Papa…Miért jöttél vissza? Mégse volt jó ott, ahová mentél?
– Lujzinál? Persze, hogy nem. – Legyintett, és megtörölte izzadó homlokát.
– Hozzak inni? Kérsz egy limonádét?
– Viccelsz? Sört hozz, barnát! – Nevettünk.
A hűtőben nem volt csak világos, de kivettem kettőt. Átjárt valamiféle ismeretlen izgalom, olyan, mint amikor az ember egy titkos kapu előtt áll, és nem tudja eldönteni, belépjen-e, vagy hagyja meg a titkokat másoknak, és sétáljon el, hogy gondolataiban a titkos kert megmaradjon csodálatosnak.
Átnyújtottam, mire úgy pattintotta le a pad szélén a tetejét, hogy meghökkentem gyakorlott mozdulatán. Volt vagy ötven év előnye, de akkor is.
– Igyunk! – nézett rám csillogó tekintettel. Jólesett a jéghideg ital, és abban a pillanatban fura boldogság járt át. Egy pillanatra megállt az idő, és csak ketten voltunk benne a hőség mellett. Ezt a rezgő nyári délibábot sokáig őriztem lelkemben azután is, amikor a papa elment.
– Tizennyolc voltam, amikor megismertem Lujzikát – kezdte. – Mondanom sem kell, hogy szép volt, ha nem lett volna az, észre se veszem. Formás, bögyös, csinos. Bárhogy próbáltam megközelíteni, lerázott, mint kutya a vizet. Megharagudtam rá. Feléje se néztem hónapokig, de aztán összejöttünk. Hogy nagy szerelem lett volna-e belőle, nem tudom, de apám azt mondta, zsidó lányt nem hozhatok haza, és ne reménykedjek abban, hogy ők befogadnak engem. Tiltakoztam. Mit érdekelt engem, hogy zsidó vagy nem zsidó, én rajongtam érte. Mégis vége lett. Lujzi mondta ki, így a két hét udvarlás nem kedvezett a szerelemnek. Azt hittem, beledöglök, de apámnak igaza volt.
– Miben volt igaza?
– Nem engedtek volna be közéjük. A háború után voltunk…A nagyszülei odavesztek, ők valami csoda folytán menekültek meg, nem akartak több bajt.
Láttam arcán, hogy az emlékek ráncokat kapirgálnak a homlokára. Szemében elveszett a múlt, és én alig vártam, hogy visszataláljon a jelenbe.
– Akkor most miért? Hiszen itt volt a mama.
– Muszáj volt, édesem. Tudnom kellett, hogy mi lett volna, ha…Hogy rájöjjek, két hét nem a világmindenség.
– Akkor mennyi?
– Azt hiszem, ötven év többet ér.
Nem válaszoltam. Még alig voltam túl a felén, mit tudtam volna mondani. Az viszont bizonyosnak látszott, hogy nagyanyám nem ennyire bölcs. Legalábbis nem ilyen szempontok szerint mérlegel.
– Most mi lesz? – kérdeztem óvatosan. – Balhéra számítasz?
– Balhéra? Ja, úgy érted, hogy Manci mama kidob? Nem fog, és nem azért, mert szeret.
– Hanem?
– Fél egyedül. Mindig is félt. Ha nem alszom mellette, azt hiszi, elviszik az ártó szellemek.
Ezen nevetni kezdtem. Még a sör is torkomra ment. Kicsit kótyagos lettem tőle a melegben, úgy éreztem, nagyapám is.
– Nem viccelek. Mindig így volt. Tudta, hogy meg kellett tennem, és azt is tudta, hogy nem bírom sokáig. Nézd csak meg, kivasalta minden holmim! – mutatott a nagy ház felé. – Ha nem várt volna vissza, ugyan minek tette volna?
Eszembe jutott a dögöljön meg. Nem tűntek a megbocsátás üdvözlő szavainak. Mégse tiltakoztam. Egyetlen dolog azonban nem hagyott nyugodni.
– Csak azt mondd meg nekem, mire jöttél rá két hét alatt, ami visszahozott?
Elmosolyodott. Arca hirtelen megfiatalodott. Igaza volt. Tényleg láttam a fekete, izmos srácot, aki valaha kerékpáron járt dolgozni esőben, szélben a TSZ-be, ami tizenöt kilométerre volt.
– Lujzika nem volt valóság. Ébren feküdtem a kanapén, miközben ő az ágyon terpeszkedett, és az járt az eszemben, hogy Manci reszket idehaza. Nem bírtam tovább, meg a tiszta ruhám is elfogyott. Hogy kértem volna meg egy idegent, hogy mossa ki az alsónadrágomat?
Közelebb léptem hozzá, és megöleltem.
– Elfogyott az alsógatyád, mi? – szólalt meg a mama ekkor váratlanul. Észre se vettük, hogy közeledik. – Fürödj meg, ott a tiszta, ne hozzál szégyent a fejemre!
A papára néztem.
– Ötven év – súgta, és elvigyorodott. Manci mama megcsóválta a fejét, majd visszabicegett a konyhába.
