Emma félt. Amikor belépett az osztályba, nem vette észre, miket firkált az előző osztály a táblára, mert letörölték, de a száraz szivacs nem ette meg az összes krétaport és még látszottak a jelek. Letette táskáját, felnézett, a gyerekek izegtek-mozogtak, ahogy máskor, így nem tulajdonított nagy jelentőséget neki. Gondolta, az első hó miatt van, ami éjjel esett. Tízévesek, másra se vágynak, minthogy kint hemperegjenek, ezért három mondat után úgy döntött, jobb, ha kiviszi őket a közeli dombokhoz, hadd legyen részük a ritka jóban.
Ekkor jelentkezett Dani és kicsit hebegve közölte, hogy a táblán van Hitler jele. Egy pillanatig nem is értette, mert nem gondolta, hogy alsósai ismerik a történelmet, főleg a második világháborút. Megfordult, és valóban három nagy horogkereszt kiabált az zöld, kopottas tábláról. Halványak voltak, de kivehetők. Párat még elrejtettek nem messze, az őszi faleveles tablók közé is, azok jobban látszódtak. Ő mégse vette észre. Szíve hangosan megdobbant.
Történelmet tanított pályája elején, ismerte a kamaszokat, nem az első eset volt, hogy nemi szerveket és a szvasztikát pingálták valahová, ez valahogy együtt járt a tinédzser-kivagyisággal, amit ők bátorságnak hittek. Számtalanszor beszéltek a háború borzalmairól, filmeket is néztek, de persze volt, akire ez se hatott. Nem abban a korban voltak, amikor a halál és a borzalom az életük bármelyik szegletét megérintette volt. A buli, az más.
Nem várta el tőlük, hogy látványosan sírjanak, zokogjanak, mert amiket láttak, ép ésszel felfogni és megmagyarázni nem lehetett. Volt, hogy némelyikük feltette a miért kérdést, de erre választ egy történelemtanár aligha adhatott. Tudta, hogy mit kell mondania, hogy ecsetelnie kell az emberek kisszerűségét, gonoszságát és hatalomvágyát, de magyarázatként mindez kevésnek, mi több, gyatrának bizonyult. Előfordult, hogy egyik-másik még megkérdezte, hogy mit gondol, előfordulhat-e még hasonló a történelemben, de ő a fejét rázta. Az embertelenség nem végtelen, nyugtatta őket, és bizonyára tanultak belőle a túlélők. Később, amikor elvégezte a tanítóképzőt is, már ritkán találkozott hasonlókkal, a kicsiket más témák foglalkoztatták. A csúfolódás és a verekedés sokkal jobban lekötötte az energiájukat, nem beszélve a folyamatos árulkodhatnékjukról.
Hitler jele, ismételte magában. Dani tudta, mert folyton a háborús könyveket bújta, karácsonyra is egy minitankot kapott, aminek minden alkatrészét ismerte és úgy beszélt róla, mintha nem a halál eszköze lett volna, csak egy közönséges jármű az utakról. Mit mondhatott volna neki, hiszen alig tíz, hogy édes fiam, ezrek hullottak el, te pedig szórakozol ezzel? Megriasztani se akarta, így elengedte a füle mellett.
A hetedikesek azonban már tudták, hogy a jel mit szimbolizál. Tanulták, és érdekes módon, ahogy minden tiltott dolog, ez is azonnal felkeltette az érdeklődésüket. Nem volt az iskolában olyan történelemtanár, aki ne ezt mondta volna, de hozzátette, hogy majd elmúlik ez is, ahogy az influenza vagy a himlő, nem kell túlragozni.
Emma mégis félt. Zsigerileg érezte, hogy valami van a levegőben. A múltkor egy részeg utas a villamoson hangosan zsidózott, és senki nem szólt rá. Egyre többször látta a hírekben, hogy az emberek vallása előtérbe kerül. Sose értette, hogy miért baj az, amin valaki nem tud változtatni. Hogyan képesek mások azért ítélkezni, mert valaki szegénynek, nőnek, színesbőrűnek született, nem beszélve a vallási közösségről, amelybe szülei helyezték bele azáltal, hogy ők maguk tartoztak vagy nem tartoztak? Óráin számtalanszor elmondta a kicsiknek, hogy egy színesceruza nem lehet bőrszínű, mert az emberi bőr sokféle és védelemre szolgál, nem arra, hogy valaki kiemelkedjen vagy bűnhődjön miatta. A kicsik elengedték a fülük mellett, nekik az akkor is bőrszín maradt, mert a bézs-rózsaszín-barack árnyalatot nem volt könnyű másképpen hívni.
A tanítónő egy inkább azt érezte, mintha a világ kereke elkezdene visszafelé forogni. Majd nyolcvan éve vége az utolsó nagy világégésnek, és túlélők is alig maradtak, akik még belekiabálták volna a politikusok arcába, hogy hallgassatok, mert ti nem tudtok semmit, nem éltétek meg a szörnyűséget. Ha megtették volna, akkor se értek volna el semmit, mert a kis ember szava sose jutott messzebb a szomszéd utcánál.
Nyolcvan éve két atombombával lezárták azt a hat évet, amely kitörölhetetlennek látszott. Emma úgy érezte, túl régen volt már, hogy sokan megértsék, a halál mindenkiért eljön, ha kiáll a kapuba és érte kiált. Nem válogat, nem mondja, hogy te jobb vagy, te kedves, te meg gyerek és még békén hagylak. Mostanában mintha megint elkezdték volna pedzegetni a sajtóban, hogy baj van. Baj az egyes népcsoportokkal, a vallással, a gazdasággal, és tulajdonképpen mindennel, mert nem úgy vannak felosztva a területek, ahogy az rendjén lenne. Kísértetiesen hasonlított mindez arra a helyzetre, amiben a Föld népe a két világháború között vergődött.
Nem lesz semmi gond, mondta a férje. Már nem olyan világot élünk, és senki nem akarná lerombolni ezt a bolygót, tette hozzá, amikor megsimogatta a kezét nyugtatóan, mégis eredménytelenül. Emma megrázta a fejét, nem hitt neki. Tudta, hogy ugyanezt hitték azok, akik nem menekültek el, akik úgy gondolták Hitler nem őrült, és megelégszik kisebb sikerekkel. Nem elégedett meg. A legszörnyűbb, hogy mennyien mögé álltak. Az ember romlott, felelte, és szégyellte magát ezért a kijelentéséért, főleg, ha eszébe jutott néhány, akit szeretett.
Ne mondd ezt, szólt rá a férfi. Nem halt még ki a becsület és a tisztesség. Hidd el, a józan ész felülírja a hatalomvágyat! Az asszony lágyan a férjére nézett, és nem akart vele vitatkozni. Mindig is tudta róla, hogy szelíd, kedves ember, de naivsága most bosszantotta. Inkább kinyitotta a csapot, és mosogatni kezdett. A férj az asztal mellett ülve még belekortyolt a kávéjába indulás előtt, és érezte, hogy nem győzte meg asszonyát. Attól félsz, hogy elvisznek, kérdezte halkan. Olyasmi biztosan nem fordulhat elő többé. Nem, kérdezett vissza az asszony, és akaratlanul is elvékonyodott a hangja. Már rég nem vagyunk olyanok. Senki nem tudna meghülyíteni már egy országot oly módon, ahogy az az ember tette. A józan, szorgalmas német nép is beállt a Szörnyeteg mögé, hallatszott a válasz. Csak egy szikra kellett, és robbant a bomba. Ígért, szónokolt és fenyegetett. Ennyi a titok.
A férfi kiitta az utolsó cseppet, felállt, és a mosogatóba tette a csészét, miközben könnyű csókot lehelt felesége könnyes arcára. Nem értett vele egyet, de nem akarta megbántani. Azt se tudta, miért került elő köztük ez a téma, bőven lett volna miről beszélniük. Lányuk el akarja hagyni az országot, a fiuk pedig úgy váltogatja a munkahelyét, mint más az alsót. Egyik se akar megállapodni, mert ez a világ nem a tartósságra épül, mondta Tomi, és félévente keres magának újabb kihívást. Mert lusta, mondja erre mindig Emma, és tudja, hogy igaza van. Motiváció ide vagy oda, meg se próbál beilleszkedni, mert neki soha nem jók a feltételek. Épp elég baj ez nekik, mert így albérletének felét is ők fizetik, nem beszélve a rendszeres hóvégi kuncsorgásról. Anya, csak egy tízest, amíg megjön a fizu, anya csak egy húszast, hogy beülhessek a haverokkal meginni valamit, jaj, nem ivászat lesz, tudod, csak egy-két sör, de nem mondhatom nekik, hogy üres a pénztárcám.
Azt nem, de a munkahelyváltást igen, dohogott az apa, aki húsz éve ugyanannál a vállalatnál volt. Szerette, elfogadta, pedig nem volt álomhely. Ti mások vagytok, titeket lehet ugráltatni, nem nyitjátok ki a szátok, mert szolgalelkek lettetek, vágta oda egyszer Tomi, nem sejtve, mekkora sértés ez a részéről. Még fokozta is volna, ha nem számít a pénzre, amit újfent kunyerált, pedig három napja már megtette. Apja most a fejét rázta. Nekünk sincs, mondta idegesen a „szolga”, és nem hazudott. Arra nem volt, hogy a fia elszórja. Őt még arra nevelték, hogy sose legyen üres a tárcája, inkább járjon egy kabátban egész télen, de ne legyen kiszolgáltatva senkinek. A fiú az ajkába harapott, mintegy fékezve indulatait, de mégse bírta magában tartani, ami kikívánkozott belőle: a sírba nem viszitek magatokkal, kiabálta és úgy bevágta maga után az előszoba ajtaját, hogy az üvegek vészesen megcsendültek az öregedő fakeretben.
Összenéztek, és nem értették dühét. Rendesen nevelték, nem kényeztették el, szerették, és ezt kapják…
Ne félj, mondta megint a férfi. Csak nem őrül meg mindenki, hogy ráhozza a vészt az országra, ismételte, de ezzel inkább önmagát nyugtatta. Úgy gondolod, kérdezte Emma reménykedve.
A hazugság nyugtató hangja óvatosan kúszott el a szívéig, de bekopogni már nem tudott. Felvillant előtte annak a sok embernek a hangja, aki a háború után azt nyilatkozta, hogy sose volt áruló, ő mindig tudta, hogy ki az aljas és a rohadék, de nem tehetett mást, mert akkor nem éli túl. Így csak azt csinálta, amivel megmenthette magát és a családját. Hát nem ezt csinálná ma mindenki, kérdezte félhangosan, de férje már kint volt az előszobában, húzta a bakancsát. Minden ember ölne, lopna és feljelentene, ha érdeke ezt kívánná, gondolta keserűen.
Az egyik tányér ekkor kicsúszott a kezéből, és az alumínium mosogató aljához csapódva darabokra tört. Volt benne kisebb és nagyobb darab, és az egyik, mintha az országot formázta volna. Az egyben maradt, csak egy fekete folt nem akart lejönni róla, ami miatt jobban sikálta. A folt szinte az egészet belepte, és eltakarta a kék virágokat, amelyek valaha alatta virítottak. Emma elzárt a csapot, nem takarította el a romokat. Leült és azon gondolkodott, szóljon-e a kollégájának, hogy legközelebb alaposan töröljék le a táblát, mert a porkeresztek nem tűntek el. A szívekben, amelyek még rettegtek, forró bélyeget hagytak maguk után.
Kép forrása: Pinterest
