Nem vettem észre, mikor romlott el bennem a szerkezet. Mikor vált akaratom követelőzéssé, viselkedésem lustasággá, és elvárásaim hogyan szöktek az égig. Az idők folyamán elfelejtettem, hogy milyen nem akarok lenni, és pontosan olyanná alakultam, amilyentől irtóztam. Önző lettem, kiállhatatlan és maximalista. De csak a feleségemmel szemben. Magamat messze tökéletesnek és kiválónak láttam addig a pillanatig, amíg egy reggel arra nem ébredtem, hogy üres a ház, nincs, aki kávét főzzön, és nem érzem azt a finom otthonillatot, amelyet már rég nem akartam elfogadni, mondván, unalmas és közhelyes.
Amikor megházasodtam, volt szemem, és a látásomat se homályosította el önmagam fényessége. A lány, aki szeretett engem, nem sejthette, hogy pár éven belül agyon fogom gyötörni lehetetlen terveimmel és ostoba vágyaimmal. Azt gondolta, ha szeretjük egymást, nem lesz gond, és ami lesz is, azt is meg lehet oldani, hiszen azért vagyunk mindenre ketten. Sokáig nyugton voltam, de ahogy feljebb léptem a ranglétrán, azt képzeltem, nekem több jár az élet tortájából, és be-beszólogattam a feleségemnek. Vicces megjegyzéseket tettem a külsejére, a kissé konzervatív ízkésére, majd csendben bosszankodtam, ha nem mosogatott el rendesen, vagy az ingeimre vasalt egy alig látható hajtást, pedig nem kellett volna. Azzal is nyaggattam, hogy változtasson a hajszínén, járjon futni, és kértem, hogy tanuljon idegennyelvet, mert szégyen-gyalázat, ha a mai világban valaki nem beszél angolul vagy németül minimum. Persze ő csak mosolygott és tudtomra adta, hogy nem akar szőke lenni, nem fog miniben járni, és télen szereti a bojtos sapkákat, még akkor is, ha gyerekesnek látszik benne. A mosogatást a kapkodásra fogta, nyelvet meg eddig azért nem tanult, mert nem volt rá ideje. Végül a franciát választotta, ami haszontalan, de szemmel láthatóan ellenemre akart tenni.
Továbbra is eljárt havi egy alkalommal a barátnőivel kávézni és vásárolgatni, habár gyakran szembesítettem szekrénye tartalmával. Volt ereje kivédeni a támadásaimat hosszú időn át, és sose vágott vissza. Ezért vérszemet kaptam. Mivel nőtt a fizetésem, és több dolgot is megengedhettünk magunknak, első körben jobb kocsink lett. Úgy vigyáztam rá, mint egy párnapos újszülöttre, akihez nem érhet senki, csak az anyja, mert még nem immunis a külvilágra. Az én kocsim se volt és lett az, mert finom mozdulatokkal letöröltem minden egyes nap a műszerfalat, a kormányt, és elgyönyörködtem a hófehér ragyogásban, amit számomra jelentett.
Egyszer csúnya veszekedést produkáltam, amikor az ajtónyitó mentén piros csíkot találtam. Körömlakkja nyomát. Megvonta a vállát, mert szerinte, az csak egy tárgy. Kishíján leszedtem a fejéről a hajat. De visszafogtam magam, és igyekeztem higgadtan a tudtára adni, hogy mekkorát téved.
Öt éve voltunk már együtt, amikor elkezdett többet enni a szokottnál. Pár hónap alatt felszaladt rá tíz kiló, állítása szerint jóval több volt az, mint pár hónap. Nem álltam le vele vitatkozni, mert mindegy volt számomra, mikor lett kerekded az én izmos és valaha sportos párom. A többi férfival ellentétben, engem nem boldogít a nagy mell és méretes hátsó. Én azt szeretem, ha egy nő karcsú, elegáns és fehérbőrű, mint a régi filmeken a nők, akik enyhe tüdőbajjal küszködtek rövid életük során. Anyám, a drága egy-egy alkalommal figyelmeztetett, hogy túl kemény vagyok a nejemmel, de csak legyintettem. Különben se volt szükségem a tanácsára, és tudtommal neki kutyakötelessége lett volna mellém állni. A fia vagyok, nem a veje.
Egyre rosszabb férj vált belőlem, és ha lett is volna valaki, aki figyelmeztet, nem hallgatok rá. Ahogy anyám szavát se vettem figyelembe. Miután a nejem középfokú vizsgát tett franciából, akkor se tudtam helyesen reagálni, inkább széttártam a karom, és azt kérdeztem, miért? Mire jó ez a nyelv? Ha zenét akar hallgatni, akkor tegye, de az életben máshol nem fogja hasznosítani.
A hatodik évünk vége felé egyszer majdnem kampec lett a házasságunk. Egy társaságban meghallotta a feleségem ismerőse, miként vélekedek róla. Nem mondtam semmi rosszat, csak amit igaznak hittem: nincs nagy ambíció benne, nem feszíti a tudásvágy, olvasni inkább újságokat szeret, és a főzés terén se jeleskedik.
Kollégáim nevetgéltek, ki zavarában, ki elégedettségében, mert azt érezték, nekem se ezerszázalékos az életem. Ezt hallgatta ki valaki, és mondta el neki, de csak finomítva, mégis állt a bál. Azért gondoltam a finomítást, mert nem azokkal a szavakkal érkezett vissza hozzám, mint, amiket én használtam. Azok se voltak csúnyák, inkább a száraz tényeket tükrözték, de aki árulóvá vált, annak így is sértette az érzékenységét.
Mindeközben azt tapasztaltam, hogy a munkahelyemen mind inkább elismernek. Díjazzák, hogy napi tizenhat órát is képes vagyok dolgozni, és ha kell, szombaton és vasárnap se lazsálok. Csoda, hogy otthon semmihez nem volt erőm? Másra se vágytam, csak nyugalomra, csendre és finom vacsorára. Ehelyett az ostoba szóáradatot kellett hallgatnom a sógornőmről, a nejem főnökének undokságairól, és minden másról, amit, ha tehettem volna, meg se hallok. Hogy a Jóisten miért nem teremtett kaput a fülre, szívesen megtudakolnám tőle alkalomadtán.
Polly folyamatosan változott, de nem külsőleg, abban csak romlás mutatkozott. Nem maradt terhes, amit nem értettem, mert az biztos, hogy nálam nem lehet gond. Az öcsémnek négy fia van, tehát családilag rendben vagyunk, de nálunk nem akart megérkezni az első. Valljuk be, ritkán voltunk együtt. Régebben se voltam a lepedő ördöge, bár egy nő se panaszkodott rám, mégse voltam a szex rabja. Mindig is alantasnak gondoltam, hogy teljes mértékben engedjünk az ösztöneinknek…Hol a test kontrollja, ha elveszítjük pár múlandó percért és könnyű élvezetért? Eszemben sem volt az időm és az erőm nagy részét arra fecsérelni. Amikor együtt voltunk, jó volt. Viszont nem jött a gyerek. Csakis a feleségemnél lehetett a hiba, de ezt egyszer se tettem szóvá. Orvoshoz nem mentünk, inkább más elfoglaltságot kerestem, ha volt egy szusszanásnyi időm. Polly nem ágált a gyermektelenség ellen, ezt én jelnek vettem, átmeneti gikszernek, orvosolhatónak, hiszen vannak más utak is.
Amikor a hetedik évbe léptünk, viccesen meg is jegyeztem, hogy lám, elértük a kritikus hetediket, de nálunk meg fog dőlni a statisztika. Nem dőlt meg. A hetedik év második felében, azon a szeptemberi reggelen úgy ébredtem, hogy hideg volt a lakás. Polly személye nem hevítette. Hiányoztak a ruhái, cipői, és festett vázái, amikkel órákon át babrált. És hiányzott ő maga. Egy cetlit azért hagyott az ágy szélén. Ez állt rajta:
Te vagy a legrosszabb férj a világon. Én viszont a legjobbat akartam. Vedd észre, milyen üres vagy! Minden jót neked, ne keress!
Polly
Most itt fekszem, se kávé, se reggeli. A törölközőket se cserélte ki senki, pedig gyűlölöm, ha nedvesek. Elfogyott a vécépapír, a guriga árván figyeli, amint elvégzem a dolgom, és pár gyűrött papír zsebkendőt használok. Rossz férj vagyok, azzá lettem, pedig ez nem volt tervben.
Túl nagy a nyugalom idehaza. A csendnek ára van, ami nem egyenlő a jelentésével. Az utóbbi kétségtelen, az előbbi megfizethetetlen.
Kép forrása: Pinterest
