Egész életemben azt hallottam, a háború iszonyú, csak attól mentsen meg a jó isten bennünket. És nem hittük, hogy jöhet még egy, meg még egy, mert tudtuk, a világháborúk elvittek milliókat. Civileket és katonákat egyaránt.
Filmek százai dolgozták fel a szörnyűségeket, a kegyetlenséget, a halál és a szenvedés számtalan formáját, erre ma arra ébredtünk, háború dúl a szomszédban.
Iskolás koromban, a régi Jugoszláviában, az iskolában folyamatosan jelen volt a háború. Fújtuk a partizán hősök nevét, jegyzeteltük, hogy mi történne, ha külső agresszió sújtaná a mi csodás hazánkat, légvédelmi gyakorlatokra hívták be apáinkat. Anyám, az egyszerű falusi asszony gázmaszk használatot tanult, meg sebkötözést, és volt olyan is, hogy kivezényelték iskolánkat egy képzeletbeli támadásra.
Bennünket, diákokat bekötöztek, sebeket készítettek ránk, és hordágyon vittek, miközben szólt a sziréna és helikopter keringett a falu felett. Ijesztő volt, többen sírtak, de azt mondták, ezt is meg kell tanulnunk.
Középiskolában kézigránátot és puskát kellett szétszerelnünk honvédelem órán, pedig csak egy sima suli volt, nem katonai. Térképolvasást és iránytű használatot is kellett alkalmaznunk gyakorlatban. Jugoszlávia készült. Háborúra készült, amióta csak létezett. És bekövetkezett 1991-ben. Ezreket lőttek tömegsírokba, ki tudja hányan tűntek el robbanásokban, és senki nem kérdezte, van-e értelme.
Ma anyák, apák rettegnek Oroszországban, mert a gyerekeiknek menniük kell egy olyan háborúba, amely nem értük van. Hányan meg hányan sírnak félelmükben, mert elveszítik mindazt, ami eddig fontos volt számukra?
Mi, jó esetben nem hallottunk még rakétákat becsapódni, bombákat robbanni, nem álltunk töltött puska előtt. De most egy országnak meg kell védenie magát egy óriással szemben. Olyan óriással, ahol a vezetőknek semmi sem szent, ahogy a világtörténelemben soha nem volt az. Mikor törődött valaki azzal, hogy a fagyos lövészárokban hányan halnak meg? Az emberek egy pillanat alatt adatokká váltak és válnak most is, mert valaki játszani akar. Játszik milliók életével, akik emberek, akik egyszerűen csak élni, nevetni és szeretni akarnak, és nem kell nekik a hatalom, mert egy mosoly, egy ölelés többet ér.
Ha a háborús gépezet beindul, akkor férjek, apák, gyerekek halnak meg ezrével, családok lesznek földönfutók és szenvednek soha be nem gyógyuló sebeket. Mindez miért? A hatalomért és a pénzért. Olyan világban élünk, ahol az emberi élet még a homokszemnél is kevesebbet számít. A sakktáblán mindenki gyalog, és mint tudjuk, azokat áldozzák fel legkönnyebben.
Háború van a szomszédban és ezt félelmetes kimondani. Még félelmetesebb érezni, hogy nem a történelemkönyveket lapozzuk immár, hanem a valóságot. Van-e bocsánat azoknak, akiknek semmi sem szent? Lehet-e nem megvetéssel gondolni azokra, akik most katonák százait, és ki tudja, még mennyi embert küldenek a halálba?
Hát tényleg sosem tanul a hibáiból az emberiség? A vér, a szenvedés és a könnyek valóban elfelejtődnek? Valóban nem gondolnak a vezetők arra, hogy miféle árat követel az önzésük és hatalomvágyuk? Naiv kérdések, nem várnak válaszra.
Egyet tehetünk mi, fűszálaknál is gyengébbek: imádkozunk, hogy mihamarabb vége legyen! Imádkozunk, hogy férjünk, fiunk, szerelmünk ne kerüljön besorozásra. És imádkozzunk azokért, akik ezekben a pillanatokban veszítik el szeretteiket, hazájukat és válnak földönfutókká.
Nekünk csak ennyi marad.
fotó: Internet
