Abban a régi világban, amiről most azt gondoljuk, ingerszegényebb volt, más volt a félelem is. Nem volt szükség ekkora információdömpingre, amelyben most élünk. Most sincs, mert az agyunk és az érzékeink nem tudják feldolgozni a mindennapok történéseit, és talán még gyakrabban szorongunk és félünk, mint hajdan.
Gyerekként sokat féltem. Sokszor hitették el velem a felnőttek, beleértve a szüleim is, hogy rosszat teszek, ha kérdezek, ha kíváncsiskodom. Meg akkor is, ha sírok, vagy netán sokat beszélek. A kis faluban, ahol felnőttem, ahol mindenki ismerte a másikat, egy gyereknek nem volt könnyű élete. Vagy könnyű a szíve.
Feladatunk volt bőven és nem igazán jutott idő unalomra. De ezt valahogy nem bántuk. Meg kellett csinálni, hát megcsináltuk, és ez természetes volt. Csak a dicséret volt ritka. Igen gyakran lehetett melléfogni bizonyos dolgokkal. Ha nem azt mondtam, vagy tettem, amit vártak tőlem, nem egy könnyed ejnye volt a válasz, vagy a mai, a semmit nem érő ügyes vagy!- kifejezés. Bőven kaptam szidást vagy fenyegetést, amelyben előrevetítették, hogy majd elvisz a mumus. Vagy Benga. Ez utóbbiról semmit nem tudtam, de az biztos, hogy nagyon féltem tőle. Látatlanban maga volt a borzalom, a kegyetlen sötét, amely felpakol és elvisz olyan helyre, ahonnét a gyerekek nem térnek vissza.
Ha apám egyszer is azt mondta volna nekem, hogy ügyes vagyok, talán bizony világgá futok örömömben. Ha valamit meg kellett csinálnom, akkor az nem kérés, hanem parancs volt, és nem járt érte semmi. Legfeljebb egy bólintás, hogy egye fene, megvan, de azért nem kell odalenned, így van rendjén. Arra nem emlékszem, hogy valaha egyszer is megsimogatta volna a fejem. Az ilyesféle bizalmaskodás távol állt tőle. És már gyerekfejjel rájöttem, hogy a felnőttek előszeretettel ugráltatják a gyerekeket, ha neki nincs kedvük valamit elintézni.
Kérdezni szinte sosem volt szabad. Soha nem tudhattam meg a választ, ha fúrta az oldalam. Egyszerűen elhajtottak vagy egy tekintettel elhallgattattak. Arról szó sem lehetett, hogy makacsul ragaszkodjak a kíváncsiságom kielégítéséhez. Sokáig nem értettem, miért nehéz nekik válaszolniuk. Aztán felfogtam. Gyerek voltam, nem ember. Nem tartoztak rám a világ dolgai. Voltak események, amelyeknek részese lehettem, de nem kellett mindent megértenem.
Ahogy láttam elpusztulni a házunk körüli állatokat, akár kutya vagy macska volt, olykor csirke, malac, a halál is megérintett.
Különösen akkor, amikor egy hozzám hasonló korú fiút elgázolt egy teherautó. Takarásból bukkant elő a biciklijével, és egy pillanattal később véget is ért az élete. Még alsós lehettem ekkor, talán 8-9 éves. Nem volt ravatalozó a faluban. A házukban volt kiterítve, és bárki bemehetett, aki le akarta róni a kegyeletét. A gyerekek is. Senkinek nem jutott eszébe megóvni őket a látványtól vagy az érzésektől.
Meleg márciusi nap volt a temetés napja. Persze én is beóvakodtam a halott kisfiúhoz, hogy lássam, milyen is a halál. Aznap volt iskolanap is, így mindenki úgy tudta, hogy ott vagyok és játszom, ahogy a többiek.
A szoba tele volt zokogó asszonyokkal, a koporsó pedig nyitva állt. Nem mertem odanézni. Csak a virágokat láttam és azok átható illata keveredett nekem a haláléval. Akkor nagyon féltem. Legfőképp, mert a halott fiú nem mozdult és körülötte sírtak. Egyiket sem értettem, mert ma sem fogom fel, mit jelent nem élni. A sírást úgy-ahogy értettem. A fájdalomról szólt, ezt sejtettem.
Amitől folyton rettegtem, az verés volt. Réme állandóan a fejem felett lebegett. Szinte mindenért ki lehetett kapni. Elég volt egy fintor, egy elfelejtett házi feladat, vagy egy tanító nénis megjegyzés az iskolából. Ha anyám panaszkodni kezdett apámnak, akkor biztosan elvert. Úgy igazán. Pálcával vagy nadrágszíjjal.
Sokszor kihallgattam a szüleim vagy a szomszédok beszélgetését, és mindig megállapítottam, hogy a faluban mindenkinek van valami sara, mégsem verik meg. Volt, aki részeges volt és a családját kergette-verte. Máshol a kikapós asszony éjfélkor engedte be szeretőjét az ablakon, miközben a férje a másik szobában horkolt. Igaz, hogy kis mákteával segített neki, nehogy az felébredjen. Ám, ha én kérdezni mertem, azonnal leszidtak.
Természetesen a gyerekszületés is rettenetesen izgatott. Próbáltam elcsenni egy-egy mondatot, de erről nem igazán beszélgettek az asszonyok. Vagy akkor tették, amikor valóban nem volt gyerekfül a közelben. Aztán egyik este egy magyar filmet néztünk. És abban valaki szült. Úgy igazán. A kamera premier plánban megmutatta, hogyan csusszan ki a baba egy asszony lábai közt. Ennél ijesztőbbet sose láttam. Kitámolyogtam és hánytam az udvaron. Anyám kinevetett. Azt mondta, ez az élet. És ezzel a sablonos mondattal mindig minden el volt intézve. Eszébe sem jutott, hogy éjjel nem tudok majd aludni, vagy, hogy kiabálva ébredek. A halál és az élet közti átjáróban gyakran egyedül botorkáltam.
A másik hely, ahol mindig szorongtam, az a templom volt. Isten mindent lát, mondta a pap folyton. És nekem egy rakás olyan gondolatom volt, aminek úgy gondoltam, hogy az Úr nem örülne. Irigykedtem a szomszédlány babáira, de a mesekönyveire pláne. Sokszor megkérdőjeleztem a mennyország létét, mert úgy véltem, oda be nem juthat senki, hiszen nincs bűntelen ember. Pokolba kívántam az öcsém, akit mindig magammal kellett hurcolnom, hogy ne unatkozzon egyedül otthon. Ezek mind a halálos bűn kategóriájába estek az én gondolataimban. És a pap könyörtelenül közölte minden prédikálás alkalmával, hogy csak a tisztáké a mennyország. Én meg közel sem voltam az, így várhattam a poklot, amely borzalmas kínokkal riogatott. Csodálattal hallgattam anyámat, aki olyan csúnyán és cifrán káromkodott, hogy biztos voltam benne, vele ott találkozni fogok. Isten nem nézhette tétlenül, ahogy ő teli szájjal káromolta.
Lefekvéskor nem imádkoztam, nálunk nem volt szokás. Ezért még jobban rettegtem attól, hogy a gondolataim nyitott könyvként látszódnak rajtam. Egyszer azzal ijesztett meg az egyik fiú az utcában, hogy olykor bele láthat a fejünkbe valaki. Persze csak akkor, ha csúnyákat érzünk, vagy épp álmodunk. Így én biztos voltam benne, hogy nekem csak a pokolban lesz a helyem.
Amikor visszaemlékezem a gyerekkoromra, nem a gondtalanság az első, ami eszembe jut. Összeszorul a szívem, és szeretném a régi kislányt megölelni, megsimogatni. Szeretném mosolyogva elmondani neki, hogy szabad kérdezni, szabad vágyakozni és nemet mondani még akkor is, ha csúnyán néznek ránk. A pokol meg még várhat.
fotó: Pinterest
