Határidők. Rohanás. Elvárások. Félelmek. Gyötrő szorongások. Teljesítménykényszer. Külvilág. Közösségi oldalak. Sebek.
Mind-mind elfeledtetik velünk a legfontosabbat, pedig semmi sem fontos, csak a szeretet. Közhelyek nélkül, lemeztelenítve, megállva és érezve: nélküle semmik vagyunk. Nem számít a ház, a kocsi, a nyaraló, és akárhogy is győzködjük magunkat, a pénz sem. Fontos, de egy kórházi ágyon fekve, vagy odahaza egyedül, úgy, hogy senki felénk se néz, nincs értéke a bankjegyeknek, amelyek várnak ránk, de nincs kivel megosztani az örömünket.
Nem a nagy, ünnepi szeretetre van szükségünk, hanem az apró, mindennapiakra. Nem azokra, amelyeket posztolni akarunk, hanem az olyanokra, amelyek senki másnak nem értékesek, csak nekünk. Bár ez azokkal is így van, amiket világgá kürtölünk. Vannak olyan pillanatok az életünkben, amelyekben nem a vita megnyerése a fontos, nem az, hogy a miénk legyen az utolsó szó, hogy mi győzedelmeskedjünk egy helyzetben, hanem, hogy megmentsünk egy kapcsolatot, legyen az baráti, rokoni vagy szerelmi.
Semmi, de tényleg semmi nem olyan fontos, mint a szeretet. Mit ér a karrier, ha este csak az üres lakás vár minket? Mit ér a fene nagy igazságunk, ha elveszítjük a másikat?
Gyerekként meg tudjuk ezt. Akkor a szeretet még ösztönös, nem módosítgatjuk, nem nézzük, milyen ruha van a másikon, nem keresünk érdekeket, amelyek mentén hasznot húzunk. Feltétel nélkül adjuk magunkat. Aztán felnövünk és megtanulunk félni, hazudni, alakoskodni. Páncélt húzunk, cinikus megjegyzéseket teszünk, és halogatunk. Egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy már nem merünk szeretni, és képtelenek vagyunk elfogadni, ha más teszi.
A szeretet nem gyengeség, nem naivitás, nem vesztes pozíció. Döntés, bátorság és napi választás, még akkor is, ha olykor nehezünkre esik. Akkor is, ha fáj, ha türelmetlenséget szül bennünk, és semmi garanciát nem ad arra, hogy visszakapjuk. Halogatni sem szabad, mert nem biztos, hogy lesz jobb időszak, vagy marad időnk vagy épp felgyógyulunk. A később nem ígér semmit, a most azonban rengeteget. Szeretnünk kell magunkat is, még akkor is, ha félünk, ha nehéz. Azokat is, akik mellettünk maradnak, és néha azokat is, akik elmennek.
A végén, ha lesz olyan, és készülni tudunk rá, nem az lesz a fontos, hogy hány célt pipáltunk ki, hány üzenetet írtunk, vagy hogy mennyire voltunk sikeresek. Az fog számítani, hogy találtunk-e olyan embert, aki mellett önmagunk lehettünk, akit bármikor megölelhettünk, ahogy ő is minket.
Sose felejtsünk el szeretni, mert minden várhat. Öregen, betegen, egyedül, csak az lesz a fontos, hogy van-e valaki, aki felkeres bennünket, akinek még számít a mosolyunk, és aki tudja, hogy mennyire szerettük őt. Ugyanez vonatkozik a fiatal, türelmetlen önmagunkra is, hiszen az élet véges és kiszámíthatatlan. Ezt minden nap tudatosítanunk kell magunkban az évek számától függetlenül.
