„Ahogy telnek az évek, mindannyian egyre inkább próbálunk hasonulni a többiekhez. Igyekszünk, hogy ne lógjunk ki a sorból, mosolyogni pedig szinte már csak parancsra szoktunk. Az emberek egyre inkább olyanok kezdenek lenni, mint a tömeggyártással előállított tömegtermékek. Körülbelül annyi különleges egyéniséggel, mint amennyi egy futószalagon előállított háztartási kekszbe szorult.”
(Og Mandino)
Minél fiatalabbak vagyunk, annál inkább akarjuk a saját utunkat járni. Ha nem kényszerítenek ránk erőszakkal dolgokat, ha nem mondják, hogy a házon két ablak és egy ajtó meg egy füstölgő kémény van, akkor eleinte rajzolunk másmilyeneket is. Ha nem tudjuk, hogy a zoknit párosan szokás felvenni, akkor egyik lábunkon lehet fehér, a másikon színes. Kamaszként semmi mást nem akarunk, csak elkerülni a sort, főleg a felnőttekét, akik olyanok, mint az egyenbabák, akiket dróton rángatnak.
Tetkókat csináltatunk, zöld hajat festetünk, és hangoskosunk, törünk-zúzunk, pedig tudjuk, hogy nincs értelme. Úgy gondoljuk, a megalkuvó, konformista világ részesei mi semmiképp se akarunk lenni, mert elveszik a jellemünk, az akaratunk, vágyainkat pedig elnyomják. Hiába mondanak mást, látjuk az ellenkezőjét.
A kamasz bár igyekszik, mégse mer teljesen szakítani a sorban állással, mert minden embernek szüksége van a valahová tartozás érzésére. Amikor azt hiszi, hogy más, mint a többiek, akkor a külseje ordít, hiszen a ruhák, a táskák, a frizurák azonosak. Példának okáért: elvétve mer egy lány rövid hajat hordani, és alig van olyan, akinek ne sima lenne a haja.
Ez az örökös kettősség elkísér bennünket egy életen át. A legtöbben ugyanazt az utat járják be, mint mások ezer meg ezer éve: családot alapítanak, gyerekeket nevelnek, dolgoznak és meghalnak. Valljuk be, nem ezeket az embereket kedveljük. Azokra nézünk fel, ha még egyáltalán képesek vagyunk mások csodálatára, akik mernek szembe menni a tömeggel.
Ma, ha valaki nem áll be abba nem létező sorba, azt a tömeg megeszi, letarolja, meg akarja semmisíteni, mert megmutatja, hogy milyen gyáva a sokaság, mennyire elbújik a megszokás fala mögé. Azok az emberek, akik mernek mást mondani, mint a tömeg, máshogy írnak, énekelnek, alkotnak, gyakran ütköznek falakba és hányszor, de hányszor halljuk, hogy haláluk után lettek elfogadottak, híresek. Vajon mit ér ez már akkor, amikor nem vagyunk jelen a földi világban? Miközben mindenki azt szajkózza, mennyire díjazza a különbözőséget, azt vehetjük észre, hogy leginkább a bólogatást és az azonosságot szeretik.
Ha tudósainkra, íróinkra, kutatóinkra gondolunk, bizonyára eszünkbe jut az a kifejezés, hogy külföldön értek el sikert, hogy más országokban figyeltek fel tehetségükre. Ez is jó példája annak, hogy általánosan elfogadott középszerűnek lenni. Mindenki vágyik arra, hogy része legyen egy kultúrának, egy csoportnak, egy klubnak, ez az ember alapvető szükséglete, mert így nem érzi egyedül magát. Mégis azok a legbátrabbak, akik ki mernek lépni egy közösségből, és azt merik mondani, hogy nekik más a véleményük, hogy szerintük egy bizonyos út rossz, vagy hogy nekik más ösvényeken kell tovább haladniuk.
A tömegnek ereje van, és ezt jóra és rosszra is tudja használni. Ha viszont nem léteznének olyanok, akik mernek dacolni az elvárásokkal, a meglévő szabályokkal, akkor sose próbálta volna ki senki önmagán a himlő elleni oltóanyagot, soha nem festett volna úgy, ahogy Csontváry, vagy hagyta volna elégetni a képeit Van Gogh, mert értéktelennek látszottak az akkori korban. Semmelweis Ignácot se akarták meghallgatni, sőt el is hallgattatták azzal, hogy agyonverték egy bécsi elmekórtani intézetben csak azért, mert azt javasolta, hogy fertőtlenítsék kezüket az orvosok két műtét között. A bátorság, a kiválni akarás mindig is szálka volt az emberek szemében, de elméletben szeretik szajkózni, hogy merjünk önmagunk lenni.
Merjünk, de számoljunk azzal, hogy beverik a fejünk, hogy elárulnak bennünket, vagy szimplán kinevetnek. A világ soha nem kész elfogadni az újdonságokat, bár azt hazudja, hogy igen. Idővel, ha bebizonyosodott valamiről, hogy hasznot hajt, akkor bólogatnak sokan, mondván, tudták előre. Ez színtiszta hazugság. Rubik Ernő is sokáig kilincselt a szenzációs bűvös kockával, de nem láttak benne semmit, hiszen az emberek nagyrésze fantáziátlan. Ma, amikor a világon az egyik legeladottabb játékok közé tartozik, már elismerjük a feltaláló, építész, formatervező tehetségét, előtte simán félresepertük.
Vajon akkor szabad-e, érdemes-e kilógni a sorból? Van-e értelme? Igen és százszor is igen. A világ majd megért bennünket utólag, vagy akkor sem, de ez nem számít. Az a fontos, hogy, ha úgy érezzük, mást akarunk, mint a tömeg, tegyünk is mást. Tanuljuk meg elviselni a kudarcot és a kritikát. Egyetlen dolog miatt érdemes: magunkért, az igazunkért, az álmainkért. Ez már három, de így még inkább.
Kép forrása: Pinterest
