A reggeli első kávém előtt nem vagyok önmagam. A nevemre talán még emlékszem, de ha arra a kérdésre kellene felelnem, egyessel vagy kettessel kezdődik a személyi számom, lehet, hogy nem az agysejtjeim felpörgetésével, hanem más testrészeim csekkolásával tudnám csak kilogikázni a helyes választ.
Van azonban olyan kávé, amit semmiképpen sem fogyasztanék el, még akkor sem, ha tudnám, hogy a teljes agyi kapacitásom leáll egy teljes napra. Ilyen például a cibetmacska ürülékéből készülő Kopi Luwak, amely amúgy a világ legelegánsabb és legdrágább kávéja. A kávébabbal táplálkozó macska emésztőrendszerében fermentálódik, azaz erjed a cucc, ennek köszönheti nehéz, testes, karamelles ízvilágát. Köszi, kihagyom… szarból nem lehet várat építeni, kávét főzni meg aztán pláne nem…
De az Espresso Romano sem lesz a reggeli kedvencem. Ez a kávé – nem meglepő módon – Olaszországból származik (szerintem egy akut migrénes találta fel, remélve, hogy használ majd), és egy presszókávéba dobott citromkarikával már el is készíthetjük. A portugálok Mazagran-ja is hasonló: ők egy presszókávét bolondítanak meg egy kis vízzel, egy jégkockával és némi citromlével. Fix, hogy ha meginnám, azonnal eszembe jutna még az is, amit nem is tudtam.
Hong Kong kedvelt “mindent bele” kávéját, a Yuanyangot sem nekem találták ki: az egy rész kávéból, egy rész teából és egy rész sűrített tejből álló zagyvalékot maximum vizsgaidőszakban vetném be, amit egy-egy koffeinbomba nélkül nem lehet túlélni.
“Egy helyre megy!” – ez lehetne a mottója annak a vietnámi kávénak, amelyet Cà Phê Trứng-nak hívnak, és amely gyakorlatilag egy kávéba ütött tojással és némi cukrozott sűrített tejjel könnyedén el is készíthető. Kompakt kis reggeli itóka lehet… De azt hiszem, én maradok a rántotta mellé elkortyolt feketénél.
