Szürke eső

Aznap jeges eső esett. A cseppek olyan erővel vágódtak az arcába, mintha csak apró nyílhegyeket lőttek volna ki onnan a fenti világból. A hajából már csavarni lehetett a piszkos, februári trutyit. Nem tudta eldönteni, hogy a bőre fáj jobban ezen a szürke alkonyon vagy a szíve.

Mindkettő sajgott, pedig az eső pontosan olyan volt, mint más, hideg téli napon, csak most ernyő nélkül rohant ki az utcára. Soha eddig nem érezte azt, hogy az eső is fájhat. Márpedig akkor és ott minden fájt.  Nagyon közhelyes lett volna azt gondolni, hogy az embernek belül fáj valami. Á, dehogy…. A fájdalom utat tört magának mindenhol. Remegett a hidegtől, a nyirkos levegőtől, de legfőképpen attól, hogy nem tudta, létezhet ennyire erős kín.

 
 

Régebben is átélt már hasonlót, tudta mit jelent megcsalatva lenni, de ez a mostani érzés mindent felülírt. Nem lehetett azt mondani, hogy jaj, hát ez bekövetkezett, várható is volt, hisz a párkapcsolatok már csak ilyenek. Mert nem ilyenek. Vivien mindig is hitt a mesebeli, végtelen szerelemben, mert ezt látta maga körül. A nagyszülei szinte azonos napon mentek el. A nagymama az utolsó pillanatig hajtogatta, hogy egy percet sem tudna élni az ő Pétere nélkül. A szülei 35 éve éltek egymással és nem egymás mellett boldogságban. Még azt is látta, hogy az apja olykor-olykor, ennyi év után is játékosan rákacsint az anyjára, vagy amikor elhalad mellette a szűk kis konyhában, megsimítja a vállát. Ez annyira természetes mozdulat volt, hogy szinte már fel sem tűnt.

Édesanyja mindig azt mondta neki, hogy a szerelem nem csak vágy, a jó külső, az intelligencia, a megértés elegye, kell hozzá egy jó adag szerencse is.

Egyszer azért, amikor ott bujkált benne a kisördög, megkérdezte tőle, hogy megkísértette-e valaha a csábítás? Felmerült-e benne annak lehetősége, hogy netán más férfi karjaiban keressen kielégülést? A mai napig fel tudta idézni anyja furcsa tekintetét. A bágyadt, őszi nap besütött az ablakon és megvilágította anyja pirosló arcát. A szemében volt valami, amit akkor nem tudott megmagyarázni. De a válasz, amit kapott, megnyugtatta. Anyja, a szép finom arcú anyja, hosszú ujjaival megcirógatta az arcát és ezt mondta:

– Kislányom, az ördög mindig, mindenhol jelen van. De csak, akkor jön be, ha ajtót nyitsz neki. Én hagytam a küszöbön várakozni.

Ez nagyon rejtélyes volt, de Vivien nem faggatta tovább az anyját. Pontosan tudta, hogy ennyivel meg kell elégednie. Nincs további magyarázat. Akkor ezt olyan nagyon nem bánta. A szülei kapcsolata annyira meghitt, annyira tiszta volt a szemében, hogy nem lett volna jó szeplőt találni a szeplőtelenségben.

Ilyen háttérrel vágott neki a nagybetűs életnek. Nehezen jöttek a kapcsolatok, mert Vivien nem volt különösebben szép vagy érdekes. Átlagos volt, kedves, jószívű, de talán az a plusz, amit a férfiak szerettek, az nem volt meg benne. Nem tudott flörtölni, nem szunnyadt a természetében egy szemernyi kacérság sem. A játszmákhoz pedig fikarcnyit sem konyított. Kimondta, amit gondolt. Az érzelmei meg akarva-akaratlanul kiültek az arcára. A legjobb barátnője azt mondta egy alkalommal neki, hogy olyan, mint egy nyitott könyv. Nincs benne rejtély.

Ez akár bántásnak is tűnhetett volna, de ő nem vette magára. Nem olyan nagy baj az, ha valaki nem titokzatos. Nem születik mindenki talányosnak.

Péter sokára jött az életében. Olyan sokára, hogy azt hitte, aszott vénlány lesz belőle. Nem szingli, hanem vénkisasszony. A szingliségben van valami magabiztosság, bátorság, valami pimaszság, hogy lám, én merek egyedül lenni és akkor is boldogulok, ha ti azt hiszitek, hogy nem. Vivienben nem volt merészség, nem látta meg az életben a kihívásokat, inkább azt gondolta, hogy sok nehézség árán lehet tisztán, nyugodtan élni. Lehet szeretni olyan mesebelien, ahogy a filmekben. A kedvességnek kedvesség a jutalma, a figyelemnek meg törődés. Ezt a végtelen naivitását még az anyja sem nézte jó szemmel. Mondta is neki elég gyakran, hogy jöjjön le már a felhők közül, mert ha önként nem ereszkedik, zuhanni fog, de óriásit. Vivien mindig kinevette.

Az eső, ha lehet, még jobban rákezdett. Olyan szürke volt az ég, hogy összefolyt a panelházak falaival. Látni is alig lehetett már. Vivien könnyei ömlöttek, összefolytak a piszkos lével és átáztatták szürke kardigánját. Annyira fázott, mint még soha. Erős remegéshullámok futottak végig a testén. Hányingere volt. Érezte a torkában az ingert, és tudta, hogy mindjárt kijön belőle minden. Térdre roskadt egy pad mellett és elemi erővel tört ki belőle a hányás.

Aznap nem ötig dolgozott, volt pár csúsztatott órája és a főnök előbb elengedte. Arra gondolt, gyorsan bevásárol és palacsintát süt Péternek, mert az a mindene. Sokat és nem túl vékonyakat, mert azokat nem szerette. Nagyon gyorsan megvett mindent, ami csak kellett neki így hó végén, és azzal a gondolattal nyitott be a lakásukba, hogy nem sokára finom illat fog terjengeni az aprócska konyhában. Maga elé idézte Péter finom ajkát, ahogy majd mosolyra húzódik, amikor meglátja őt. Boldog volt, elégedett és azt gondolta, hogy vannak olyan pillanatok, amikor az idő tökéletes arra, hogy merjen örülni.

Már a lakás ajtajában, ahogy belépett, tudta, hogy valami nincs rendben. A nem megszokott hangokat azonnal kiszűrte a füle. A nappali ajtaja félig nyitva volt. Óvatosan tette le a cuccait. A kabátja szinte magától csúszott le a válláról. Még a padló sem recsegett, ahogy máskor mindig, amikor a nappali ajtajához lépett. Amit látott, annak zaja ólomharangként zúgott a fülében.

Péter egy másik nőt ölelt. Az pedig nevetett. A kanapén szeretkeztek. Nem látták őt. Nem tudta, hogy percekig vagy csak néhány pillanatig nézte őket. De azt tudta, hogy összeomlott benne a mesevilág. Eltört egy szépen összerakott tükör, amelyben minden nap csak kettejüket látta. Úgy szakadt rá a fájdalom, hogy azt érezte, a térde nem bírja el önön súlyát és azonnal eggyé válik a földdel. De nem ez történt. A kín utat tört magának a testében. Mintha egy éles késsel szabdalták volna az ereit. De talán az sem fájt volna ennyire.

Szörnyen közönséges és nevetséges volt a jelenet, amelynek részese volt. Annyira banális. Olyan mindennapian unalmas, már-már megszokott. Hány meg hány ilyet olvasott, hallott? És most megtörtént vele is.

Péter hazahozta a szeretőjét. Haza, de legalább nem a közös ágyukba. Nem ismerte a fekete hajú nőt. Csak azt látta, hogy gömbölyded, talán csinos. Csinosabb, mint ő a vékonyka testével, apró melleivel. Biztosan kívánatosabb is, hiszen Péter őt választotta. Nem őt, aki maga volt a szürkeség, a tucat, az unalom.

Nem emlékezett arra, hogy jutott ki a lakásból… Csak azt tudta, hogy nincs rajta kabát, csak egy sál és egy bolyhos kardigán. És esett. Nagyon, nagyon esett. Mintha az ég csatornái  meg akarták volna tisztítani a szennyes, téli várost. Régen azt mondták neki, hogy azért esik, mert kiszakadt egy felhő, és egy lusta angyal nem akarja összevarrni. Hát a mostani valóban lusta volt.

Alig hányt egy keveset, de felállni nem bírt. Fél kézzel kapaszkodott a pad vaskorlátjába. Próbálta felhúzni magát, mert a föld szinte ontotta magából a hideget. A lábai megmakacsolták magukat, még véletlenül sem akartak kiegyenesedni.

Tudta, hogy eljön a pillanat, amikor haza kell majd mennie. Azok ketten biztosan rájöttek már arra, hogy látta őket, hiszen az előszoba padlóján ott volt mindene. A táskája, a vásárolt holmik, a kabátja. Ezt a pillanatot nem akarta megérni. Ott, akkor nem akart tovább élni. Nem akart levegőt venni. Azt akarta, hogy álljon meg a szíve, és legyen vége a fájdalomnak. De a föntiek nem mindig hallgatják meg a földi halandók kicsinyes vágyait. Nem teljesülnek azok úgy, ahogy nagyon is jó lenne. Nem jönnek az angyalok, hogy hányó nőknek vigaszt nyújtsanak, mert valószínűleg a tűt keresik a felhők foltozásához. Azon a napon pedig talán a tű is jobban elveszett, mint ahogy szokott.

– Jöjjön, adja a kezét! Segítek felállni! – szólalt meg ekkor valaki.

Vivien felnézett. Egy hosszú, fekete, szövetkabátos férfi állt előtte. Komoly arca volt, nem mosolygott. Nem látszott rajta, hogy szétázott volna az esőben, pedig nála sem volt ernyő. Odanyújtotta a kezét és megemelte a nőt a vállánál fogva. Érezte, hogy a férfi mindent tud. Mintha belelátott volna a fejébe. De ez ostobaság volt.

– Köszönöm – suttogta alig hallhatóan. – Mindjárt rendben leszek.
– Ne aggódjon, nem lesz semmi baj
– mondta az idegen. – Csak át kell melegednie, mert jéghideg mindene.
– Igen – hagyta rá.

Mit is mondhatott volna neki? A fájdalom nem osztható, mint a csokoládé. És ha az is lenne, nem oszthatná meg mindenkivel, aki arra jár. A férfi keze meleg volt. Jólesően simult bele az övé. Végre újra állt. A lábai még rongybabaként inogtak, de megtartották a testét.

Nem értette, hogyan, de hazajutott… Nem emlékezett az útra, arra sem, hogy hová tűnt a férfi, aki segített neki. Nem tudta, mennyi idő alatt ért a lakásuk ajtajához. Minden olyan volt, mint egy ködös hajnal, hideg, nyúlós és reményvesztett.

A lába hirtelen nem remegett már. A teste megfeszült. A keze a kilincs után nyúlt. Valami húzta befelé. Talán az üres szenvedni vágyás? Menekülni amúgy sem lehetett volna végtelenségig.

És lenyomta a kilincset.  Csend volt. Félhomály.

A nappaliban már nem volt senki. A fogasról hiányzott Péter barna felöltője, és az autókulcs sem volt a helyén.

Elment. Elmentek. Vivien levetette vizes kardigánját és sálját. Eszébe jutott, hogy palacsintát akart sütni. Nutellásat és baracklekvárosat.

A lába a konyhába vitte. A szíve meg messzire. Oda, ahol kevesebb a bánat.

 

 

 

 

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here