A gyerekek beilleszkedését egy közösségbe nagyban segíti társas kapcsolatainak minősége. Kisgyerekkorban még nagyon változóak ezek a kapcsolatok, intenzitásuk se túl mély, de azért sebeket tudnak okozni, ha akarjuk, ha nem. Később már azért lesz ez más, mert a kamasz nem hagyja irányítani magát, és döntően ő akar határozni arról, hogy kikkel lép kapcsolatba és milyen típusú viszonyrendszert épít ki. Bár a szülők egy része még ebben az időszakban is igyekszik irányítani, netán beleszólni, vagy olyan irányba terelni a tinédzsert, amit ő helyesnek lát.
Az óvodáskort most nem taglalnánk. Mi felnőttek kicsit úgy vagyunk ezzel, hogy ott a gyereknek nincs más dolga, csak a játék, és ha azonos korúakkal van összezárva, bizonyára talál magának játszópajtást. Ez nem feltétlenül így van, hiszen nincs garanciája senkinek se arra, hogy a közösség befogadja, hogy habitusát díjazza, vagy épp kiveti, mert valamiért nem tartja megfelelőnek egy csoport számára. Ez a folyamat kisiskolás korban jelentősen felerősödik. Amikor a gyerek kikerül az óvoda ismert és biztonságos közegéből, nem biztos, hogy az új helyen képes azonnal új barátságokat kötni. Ez akkor is így van, ha iskolaváltás történik. A szülők egy része úgy érzi, hogy neki tennie kell valamit ez ügyben, mert képtelen elfogadni, hogy gyereke mondjuk nem elég népszerű, közlékeny vagy épp az ellenkezője, azaz visszahúzódó típus. Az növeli az értetlenségét, ha ő egészen más karakter vagy nem emlékszik rá, hogy hasonló korban másmilyen volt.
A gyerekek nem úgy kötnek barátságot, ahogy a szüleik elképzelik. Ezek a barátságok lehetnek mélyek, de sok esetben naponta válnak örök haraggá vagy nagy-nagy kibékülések színterévé. Vannak azonban olyanok is, akik csak egy ugyanazon baráttal szeretnének lenni, és a problémát az jelenti ilyenkor, hogy a másik nem ezt szeretné, mert ő pl. több kapcsolatot ápolna egyszerre.
A kilökődés természetes folyamat, ami főleg hármasok esetében jelentős. Ekkor megy haza sírva a kisiskolás azzal, hogy nem barátkoznak vele, hogy kiközösítik stb. Bármilyen fájdalmas is, ez is a fejlődés része, ezt nem lehet átugrani, csak azért, mert szomorú a szívünk. A barátkozás, elfogadás, a kitaszítás elviselése tanulási folyamat. Hosszú és időnként nem kellemes. Sok gyerek fordul azzal a pedagógushoz, hogy Zsoltika vagy Mira nem barátkozik vele, és ettől magába zuhan. Nagyon nehéz megértetni velük, hogy a barátságot nem lehet ráerőltetni senkire, meg se vásárolható, hiába tűnik úgy egy-egy nyalóka vagy gumicukor megosztása után.
Mit tehet a szülő, ha látja szenvedni a gyerekét, mert ezek sok esetben valóban fájdalmas tapasztalások? Nagyjából semmit, legfeljebb elmondhatja a saját élményeit, ami sokat szokott segíteni, vagy elmagyarázhatja századszorra is, hogy olyan valakivel kell barátságot kötni, aki akarja azt. A mai világban a gyerekek még nehezebben fogadják el a visszautasítást, mert sokuknak alig volt részük a NEMben. Életük során addig ritkán hallották, hogy valamit nem kaphattak meg, ám a barátságokat nem lehet kilóra venni a boltban, és aki egyik nap még hűséges, másnap már viselkedhet közömbösen, netán agresszívan. A szülő feladata abban teljesedhetne ki, ha vigaszt nyújt, nem tárgyakkal, ajándékokkal, hanem beszélgetésekkel, és hagyja, hogy a gyereke megtanulja, milyen az élet a közösségben. Az is a tanulás fontos része, hogy nem szeretheti mindenki a mi gyerekünket, hiába szép, ügyes és okos. Mindig lesz, akit irritál a jelleme, vagy csak ideig-óráig tudja elviselni. Ez azonban nem baj, mert a világ úgy működik, hogy nem felelhetünk meg mindenkinek, még gyerekkorban sem.
Amit a szülő nem tehet(ne), az a folyamatos beleavatkozás, kioktatás, más szülők zaklatása üzenetekkel, vagy azon gyerekek győzködése, hogy kedveljék az övét, akik előző napokban bántották őt. Természetesen most nem a fizikai bántalmazásra gondolunk, hanem szimplán a szavakéra, amelyek ugyanakkora bánatot tudnak okozni, mint a tettlegesség, legfeljebb külsérelmi nyomokat nem hagynak. Ám a láthatatlan sebek sokszor mélyebbek, mint egy-két kék folt vagy karcolás. Szülői ráhatásra, erőszakot alkalmazva se lesz senki a másik barátja, ezt a felnőttek is tudják, mégis sokan próbálkoznak, mert a saját gyerekük szomorúságát nehezen viselik.
Pedig minden bánat az élet része. Azt kell megtanítanunk szülőként, hogy nem teljesülhet minden kívánságuk, hogy a többi gyereknek is van saját döntése, és ezt el kell fogadniuk. Sokan azzal védekeznek, hogy ilyen esetekben összetörik a gyerek szíve, a lelkébe gázolnak és sorolhatnánk. Való igaz, hogy időnként így van. De ez is a tanulási folyamat része. Nem, semmiképp nem kímélhetjük meg gyerekeinket az érzelmek megélésétől. Nem robotok. Ha tudnak örülni, akkor szomorkodni is. A sírás nem a világ vége, és amikor mi úgy hisszük, csemeténk összeomlott, akkor másnap úgy ér haza az iskolából, hogy kitört a világbéke.
A szülőnek nem szabad durván beleavatkozni a lelki folyamatok fejlődésébe. Még akkor se, ha nehezen állja meg. Más helyett nem érezhetünk, még akkor se, ha ezt nehezen hisszük el. Aki egyik nap gyerekünk örökbarátja, az másnap már lehet gyűlöletének tárgya. Ez a kor ilyen, és ha tetszik, ha nem, át kell vészelniük, és mi legfeljebb otthon, a családi körben vitathatjuk meg a következményeket. Arra azonban nagyon vigyázzunk, hogy ne szóljuk le, ne becsméreljük a barátokat, mert egyik nap még szeretik egymást, a másik nap meg nem, és ha mi rosszat mondunk a nagy összeborulások előtt, akkor a gyerek ránk fog haragudni.
Akkor teszünk a legtöbbet, ha meghallgatjuk a gyerekünket, hagyjuk, hogy kisírja magát, de nem avatkozunk bele a kapcsolatok alakulásába. Nem vagyunk és nem is lehetünk sorsuk ilyen fokú irányítói. Ha mégis belemegyünk a csatározásokba, megtapasztalhatjuk, hogy míg a gyerekek már rég békében élnek, mi még mindig fújunk a szülőtársakra. Ne feledjük, ezek az érzelmek gyakran változnak, nem éri meg veszekedéseket generálni másokkal, mert mi csak jót akartunk. Ugyanezt gondolja a másik szülőtárs is.
Ne féljünk a bánattól és a könnyektől! Ezek életünk és gyerekeink napjainak építőkövei. Ahogy az öröm és a vidámság is. Hagyjuk, hogy megküzdjenek velük, ezáltal erősödnek. Ne becsüljük le gyerekeink képességét a fejlődésre! Búra alatt tartani lehet egy ideig mindenkit, de mi lesz akkor, ha majd önként törik össze az üveget?
Kép forrása: Pinterest
