– Láttam, hogy nagyot esett. Féltem, hogy megsérült.
– Félt? – kérdezte a nő. – Miért félt, hiszen nem is ismer?
– Még nem, de a jövendőbeli feleségemért csak aggódhatok – nevetett fel a férfi.
– Ezt nem értem – nézett rá Tilda és meg inkább zavarba jött.
Az előző részt itt olvashatod
– Mindjárt elmagyarázom, de hadd nézzem meg előbb a biciklijét! Biztos, hogy minden rendben van? Nem sérült meg nagyon?
Tilda nem akart panaszkodni. Az ismeretlen férfi szeméből olyasféle érdeklődés áradt, amit már régen nem tapasztalt. A világon sokan tesznek úgy, mintha érdeklődnének mások iránt, de a szemük üres, gondolataik rég elszaladtak és más utakon járnak.
– Tóth Gergő vagyok – nyújtotta a kezét a férfi. – Lehet, hogy meg kellett volna várnom, hogy maga nyújtsa a kezét, de apám figyel. Azt lesi, vajon megteszek-e mindent, ha már ő elegyengette az utam.
– Az apja? – A nő megütközve nézett rá. A fürge öreg a vele szemben álló, olajos kezű apja?
– Igen. Apa és egyben életem igazgatója vagy az szeretne lenni – sóhajtott Gergő keserűen.
– Tilda – válaszolta a nő. – Betoljam a biciklit, vagy kijön hozzá?
– Betolom én – mozdult meg a férfi és tekintetével végigpásztázta a nőt. Nem lehetett tudni, mit gondol, nem látszott a szemén. Egy rongyba újra megtörölte a kezét és máris a csilingelő ajtónál termett. Fogta a kerékpárt és betolta a félhomályos üzlet közepére, ahol már nem is volt olyan barátságtalan minden, mint ahogy Tilda a szétszórt kulcsok, kerekek és egyéb alkatrészek között először gondolta.
Az olajszag sem zavarta már. A fal mellett felfedezett egy rózsaszín biciklit, aminek még a kerekei is rózsaszínek voltak. Ezen mosolyognia kellett.
Aztán eszébe jutott, hogy feleségjelöltnek gondolta az idegen. Vajon mindenkinek ezt mondja? Ez amolyan helyi tréfa?
Gergő megnézte a kétkerekűt és megcsóválta a fejét.
– Nincs nagy baj, a nyolcast kihúzom, de a gumik elkoptak. Talán emiatt csúszott el a kavicsokon. Bár azon sem csodálkoznék, ha apám keze lenne a dologban.
– A maga apja egy bajkeverő?
A férfi a bajkeverő szóra felhúzta a szemöldökét. Elgondolkodott.
– Nem – mondta hosszú másodpercek múlva. – Csak túlságosan szeretne feleséget nekem.
– Miért nem bízza ezt magára?
– Ez jó kérdés. Talán, mert tudja rólam, hogy nem könnyen ismerkedem.
Tilda furcsállta az egészet, de nem szólt semmit. Sajgott a térde és bármennyire is érdekesnek tűnt a férfi, mennie kellett.
– Ne haragudjon, de mennem kell, mert ha elkések, nem fogják díjazni a kollégáim.
– Igaza van. Mi legyen? Cseréljek gumit és visszajön vagy maradjon minden egyelőre így?
– Most nem tudok várni, de itt hagyom és szeretném, ha rendbe tenné teljesen.
A férfi bólintott.
– Öt körül meglesz.
Tilda nem mozdult. Érezte, hogy rezeg a telefonja a táskájában, mégse nyúlt utána. Szétnézett az apró műhelyben és összeszedve bátorságát megszólalt:
– Nem válaszolt arra, hogy miért gondolt engem jövendőbeli feleségnek!
Gergő megfordította a kerékpárt és elnevette magát.
– Apám minden nap azzal nyúz, hogy nem maradhatok egyedül. Négy éve halt meg a feleségem rákban, azóta nem hagy békén.
– Istenem, sajnálom.
– Én is, de már elment és én meggyászoltam. Nem volt könnyű időszak, de az idő segített valamelyest.
Tilda csak ekkor vette észre a sarokban lévő kis asztalt az apró lámpával. A lámpa mellett egy fényképtartó állt háttal, valószínűleg a feleség volt rajta.
– Értem már, miért akar ennyire valakit. Félti magát.
– Benne van ez is, de legfőképp önmagát félti. Szeretné, ha lenne valaki, aki főzne rá rendesen, mert már utálja a rántottát.
Gergő szemében játékos fény csillant. Nem bántásból mondta, amit mondott, inkább azzal a keresetlen őszinteséggel, ami egyre ritkábban jelent már meg a mindennapi beszélgetésekben.
– Jól főzök – szaladt ki a nő száján, amitől megint elvörösödött. Olyan volt ez a mondat, mintha felkínálkozott volna.
– Sejtettem. Nagyon siet? Ha van egy-két órája, elkezdem csinálni, és azalatt mesélhetne magáról.
– Magamról? Mit?
– Nem tudom. Magára bízom. Ha gondolja, üljön le arra a zsámolyra!
Az egész jelenet szürreális volt. Tilda nemrég még kinn hevert a járdán. Aztán pár perccel később jött valaki segíteni. Most meg a fia arra kéri, hogy meséljen önmagáról. A rádió továbbra is andalító zenéket muzsikált, és ettől még inkább olyan érzése támadt, mintha megállt volna az idő.
– Telefonálok egyet – mondta végül.
Azzal kikotorta a készüléket a papír zsebkendőhalmok közül és kilépett a félig nyitva hagyott ajtón. A nap már erősen sütött. Az utca forgalmasabb lett, mint pár perce. A közeli gesztenyefának sárgultak a levelei, de nem az ősz miatt. Valószínűleg egy betegség rágta, tépte, de az alsó ágakon még küzdöttek a zöldek. Pontosan olyan, mint az élet. Hol megrág és kiköp, hol meg lágy mozdulatokkal simogat. Ilyen volt ez a délelőtt is. Nem lehetett tudni, mit tartogat a nap, de abban biztos volt, hogy nem akar dolgozni menni. Talán még soha nem hazudott a főnökének, de most olyan gördülékenyen jöttek a szavak a szájára, hogy maga is meglepődött rajta. Másodpercek alatt megértette, hogy a fontos dolgokért hazudni nem ugyanaz, mint a jelentéktelenekért. Más íze lesz a szónak, nem keseredik bele annyira az ember szájába. Legalábbis vele így történt. Kicsit elszégyellte magát, de egy perc múlva talán lelkesebben a kelleténél, visszasietett a műhelybe.
– Minden rendben? – kérdezte Gergő. Farmerja megfeszült a hátsóján, és Tilda arra gondolt, milyen régóta nem volt férfival.
– Igen, megvárom a biciklim.
– Igyekezni fogok! Addig, ha gondolja, főzzön egy kávét és meséljen. Jobban megy a munka, ha van, aki velem kávézik.
Tilda letette a táskáját az asztalra, és körülnézett. Vajon hol főzzön? Aztán megpillantott egy kis fülkét, a sarokban egy rezsót és mellette a kotyogóst. Gergő mindenre fel van készülve, gondolta. Látta a tiszta csészéket, és azon gondolkodott, vajon minden vendéget beenged ide? Szokás itt más nőknek is főzőcskézni? Gyorsan lecsendesítette kíváncsiságát.
A reggel eleve szokatlan volt, teljesen feleslegesnek tűnt belemagyarázni akármit is a dolgokba. A kávé az kávé. Miközben felforrt a víz, kifelé pislogott és megállapította, hogy ez a nyári nap semmiben sem hasonlít az eddig átéltekhez. Azonnal bizalmat szavazott egy férfinak, aki a biciklijét szereli, sőt pillanatok alatt megkedvelte annak mogorva apját is. Mi ez, ha nem egy játék, amivel a fentiek jutalmazni próbálják az elmúlt évekért? De akar-e valaki ilyesmit tenni? Van-e olyan, hogy megérdemeljük, kérdezte magától, de válasz nem érkezett.
Amikor készen lett, kitöltötte a hófehér csészékbe és szemével cukor után kutatott.
– Hány cukorral issza? – kérdezte hangosan, de a férfi nem hallotta, mert telefonált.
– Eggyel – válaszolta egy pillanattal később. – Meg egy kis tejjel.
Tilda talált a csészék mögött egy tálcát. Belekotort a táskájába és elővette a tartalék csokis kekszét és abból tett ki párat egy tányérra.
Amikor bevitte és letette a férfi mellé, az felpillantott és elmosolyodott aznap már sokadszorra.
– Hűha! – Ezen kívül nem szól semmit, csak belekortyolt a forró kávéba.
Miután megitta, elkezdte lecsavarozni az egyik kereket.
– Akkor mesél, ahogy ígérte?
Tilda tudta, hogy nem ígért semmit, de azért bólintott. Nézte a férfi hátát és jólesett neki az érdeklődés. Nagyon régen nem kérte már senki, hogy beszéljen önmagáról. Erre itt volt ez az ember a kacatok közt, aki tudni akar róla. Nem volt ehhez hozzászokva, így fogalma sem volt, hol kezdje.
– Rendben. Honnan kezdjem?
– Talán onnan, hogy van-e esélyem megkérni a kezét!
– Maga megint viccel!
– Dehogy viccelek! Ilyen dolgokkal nem szokásom!
– Nehezen hiszem el, de majd úgy teszek. Nem vagyok férjnél, ha erre gondolt. Elváltam.
– Ezt a gumit jobb lesz lecserélni… Mutatok egy nagyon jó márkát, amellyel nem fog csúszni, jó?
– Maga tudja… Csak ne essek le, az a lényeg.
– V-19 Mistral, nem drága és jó!
Tilda bólogatott. Fogalma sem volt, hogy a szerelő miről beszél.
Pár perc múlva azon kapta magát, hogy mesél. A lányáról, a volt férjéről, a mostani életéről, és nagyapjáról is, akire Gergő apja nagyon emlékeztette.
A férfi nem nézett mindig rá, de minden idegszálával jelen volt a beszélgetésben.
Talán még soha nem érezte, hogy ennyire érdeklődnek iránta. Más volt ez, mint boldogult lány korában, amikor a fiúk azért játszották el a figyelmet, hogy ágyba vihessék. Ez a férfi már nem ilyen módszerekkel élt.
Jó volt abban a kellemes háttérzenében elrévedve mesélni. Aztán Gergő is belekapcsolódott, és észre sem vették, hogy két óra is elmúlt. A bicikli készen lett, és ezalatt az idő alatt mindketten valami újat kaptak ettől a furcsa naptól. Nem tudta hogyan, de biztos volt benne, hogy nem volt véletlen a találkozás. Amikor Gergő megfordította a biciklit és letörölgette a nyerget, a nő arra gondolt, soha ilyen gyorsan nem múlt az idő még élete során.
– Mennyivel tartozom? – kérdezte, amikor a férfi megigazította a féket és megolajozta a láncot is.
– Apám üzente, hogy egy ebéddel – válaszolta az csendesen. – Volna kedved eljönni este és főzni valamit?
Tildának feltűnt, hogy tegezte.
– Mit főzzek? – kérdezte csendesen.
– Húslevest. Azt rég ettünk.
– Legyen! Szívesen főzök, csak bevásárolok előtte.
– Szó sem lehet róla! Ez majd az én dolgom lesz.
– Sajnálom, de ebbe nem egyezhetek bele. Legalább a csirkét hadd hozzam!
– Benne vagyok! De annyit engedj meg, hogy a zöldségpucolás az én dolgom legyen!
Mindketten elnevették magukat.
– Most mennem kell. Négy óra jó lesz?
– Várni foglak!
Tilda szívét ritka öröm járta át. Várni fogják. Ennél szebb vallomást rég hallott. És tudta, hogy nem a leves miatt. A kifőzdéből bármikor hozathattak volna, gondolta, amikor a biciklivel kiért a sarokra és látta, hogy Irma konyhája ott van pár méterre.
Vége