Amikor leesett a bicikliről és a járdaszélén ülve vérző térdét nézegette, furamód nem a fájdalom volt, ami először átjárta. Persze sajgott a térde, meg a könyökét is alaposan lehorzsolta, de barátnője szavai jutottak eszébe valami egészen képtelen módon: meglátod, jönni fog valaki, akit nem is vársz. Bármi megtörténhet, mondta Dóra enyhe sajnálkozással a hangjában. Harminc felett is van élet.
Biztosan, gondolta akkor, bár ő épp átlépte a bűvös negyedik X-et, ami végképp azt jelezte, hogy a rolót le kellene húzni. Azok a filmes balesetek olykor valóra válnak, teszem azt, leesel a bicikliről, erre ott terem valaki és felsegít. Dóra szavai légből kapott vigaszok voltak, persze mert ő szép és vékony volt, soha életében nem kellett felhívnia magára a figyelmet. Rá mindenki figyelt, mosolyától olvadoztak, pedig már ezer éve férjnél volt. Rajongótáborát azonban semmi nem tántorította el attól, hogy a közelébe férkőzve csodálják tiniket megszégyenítő alakját és azt a mérhetetlen optimizmust, ami belőle áradt. Valószínűleg a bőre alatt is jókedv volt, mert mindig mosolygott és ebben a mosolyban nem volt semmi álságos.
A bicikli kereke apró kavicsokon csúszhatott meg, és ő úgy taknyolt a járdára, mint egy kifejlett kecskebéka. Feltápászkodott, gyorsan körülnézett, és úgy gondolta, megúszta. Ekkor kocogott oda hozzá egy hetven feletti bácsi, és megállt mellette.
– Jól van, csibém? – kérdezte kedvesen.
A csibe nem volt valami fényesen, de bólintott.
– Az ablakból láttam, hogy mekkorát esett – mondta az öreg. – Talán ha máskor jobban figyelne, akkor megúszná.
– Köszönöm, majd figyelek – válaszolta Tilda idegesen. Tekintetével gyilkos nyilakat lőtt az öreg mellkasába, és nem bánta ezt a virtuális gyilkosságot. Csibe? Meg mi ez a kora reggeli kioktatás? Épp elég neki, hogy elzúgott.
– Tudja mit, hozok egy kis fertőtlenítőt, addig ne mozduljon! – mondta az aggastyán anélkül, hogy érzékelte volna a nő haragját. Vagy megjátszotta magát, gondolta Tilda.
Mielőtt azonban válaszolhatott volna, a fürge kisöreg el is tűnt a kapualjban.
Nem azért nem mozdult, mert okvetlenül várni akart, egyszerűen az járt a fejében, hogy a filmekben a megjelenő lovagok sose idősek, mindig mosolyognak és mindig elbűvölőek. Vajon az életben hol vannak? Dóra meg elmehet melegebb éghajlatra nyugtató szavaival. Neki csak ilyen csibe-emlegető bácsika juthat, aki bár gyors, azért nem annyira, hogy maratont fusson a szíve felé. Megpróbált felállni, amikor észrevette, hogy nadrágja is elszakadt. Az a nadrág, amit másodszor volt rajta, és még Dóra szerint is jól állt rajta. Igaz, hogy dundi combjaira nem volt túl előnyös, de már mindegy volt.
A mélyzöld, korhadt fakapuban megint megjelent az öreg, és egyik kezében egy pohár víz volt, a másikban papír zsebkendő és fertőtlenítő.
– Igyon egy keveset! – mondta határozottan. Ráncos arca emlékeztette valakire. Aztán bevillant, hogy Matula bácsira a Tüskevárból. Neki voltak ilyen karakteres ráncai és ilyen döcögős beszéde.
A pohárért nyúlt, mert erre az utasításra nem lehetett nemet mondani. Belekortyolt, közben az öreg lábán lévő barna félcipőre pillantott. Ugyanilyen varrott, mesterien megmunkált cipője volt a nagyapjának is, amit csak ünnepnapokon hordott. Olyankor szinte vigyázva lépegetett benne, mintha attól félt volna, hogy egészen elkopik, pedig a sarkát meg lehetett javíttatni.
– Törölje le a vért, aztán tegyen rá ebből! – mondta ugyanolyan határozottan az öreg, amikor kivette a kezéből a vizet. – Maguk, fiatalok folyton sietnek, soha nincsenek ott, ahol a valóságban kellene lenniük, aztán ez a vége.
Tilda hallgatott. Mit mondhatott volna? Volt abban némi igazság, amit a férfi mondott, mert ő is Zsófira gondolt. Arra, hogy vajon mi lesz, ha megint nem akar az apjához menni, mert annak új barátnője van. Nem a válás viselte meg a kislányt, hanem a folytonos alkalmazkodás apja választottaihoz. Négy éve nem voltak együtt, de Bálint mindig újabb és újabb nőknél próbálkozott, akik nehezen viselték irányító és akaratos természetét. Vagy ezt csak ő gondolta így, mert neki mindkét tulajdonsága ellenszenves volt. Ezektől szenvedett a legjobban az elmúlt tizenegy év alatt.
Zsófi nem volt apás, nem találta meg a hangot a férfival. Túlságosan visszahúzódó volt, ami apjában azt a benyomást keltette, hogy lánya tutyimutyi, életképtelen. Ő belevaló, bátor lányt szeretett volna, ehelyett egy csendes könyvmolyt kapott, aki elmenekült a hangos beszéd és a harsány nevetés elől, amelyben gyakran volt része apja házában.
Az elmúlt hétvégén rajtakapta, hogy sír. Mire nagy nehezen kibökte, hogy azért, mert rosszul érzi magát apjánál, már meg is jelent a férfi egy barna, hosszú hajú nővel és pillanatok alatt vitték is a kislányt egy bolhapiacra, mert az jó buli.
Zsófi lehajtott fejjel szállt be a kocsiba. Tilda látta, hogy alig tudja palástolni rosszkedvét. Próbált már többször beszélni Bálinttal, de a férfi mindig félbeszakította. Annyit mondott, hogy amikor nála van Zsófi, akkor ő dönti el, mi a jó a kislánynak. És különben sem az oroszlánok közé viszi, csak szeretné, ha kissé életrevalóbb lenne, különben nem fog boldogulni a mai világban. Erre nem tudott mit mondani, elvégre az apja volt, még akkor sem irányíthatta volna, ha akarta volna. Ezen tépelődött, amikor a bicikli kereke megcsúszott az útpadka szélét szegélyező apró kavicsokon.
A zsebkendővel megtörölgette a térdét, majd kent rá a barna folyadékból. Csípte, de csak a fogát szorította össze és nem mutatta, hogy fáj.
– Akkor meg is vagyunk – jelentette ki az öreg. – Nagyon bátor csibe maga!
– Köszönöm, de nem vagyok csibe!
A férfi türelmetlenül legyintett.
– Nem baj, nekem az. De meg ne haragudjon érte! Viszont lett egy nyolcas az első kerékben! Vagy volt is, nem tudom… Ez nem jó hír.
A nő kiegyenesedett. Sajgott az egész bal fele, de még így is szerencsés volt, hogy az arcát megkímélte. Az arca volt életének képregénye. Voltak rajta vidám karikatúrák a szeme körül, mély vájatok a homlokán, és mindegyiknek meséje volt. Szép, szenvedélyes mesék voltak, de aki nem tudta, az csak az időt látta bennük.
– Tudok egy szerelőt, aki megnézné a járgányt – szólalt meg újra az idegen. – Ott szemben. Ahol az a rozzant kerékpár áll a fal mellett.
A nő először a nap folyamán elmosolyodott. Tudni kell leesni is, gondolta ironikusan. Épp egy biciklijavító előtt… Ilyen sem történik minden nap az emberrel. Leporolta a nadrágját, és elnézett a műhely felé. Nem látszott valami bizalomgerjesztő helynek. Rozsdás kerékpárok sorakoztak az udvarán egymás hegyén-hátán. Úgy nézett ki, mint egy roncstelep. Felhúzta a szemöldökét és nem mozdult.
– Jobban van? – kérdezte a férfi.
– Igen, köszönöm, elboldogulok ezután! A vizet is köszönöm meg mindent.
– Szívesen. – A férfi elvette a zsebkendőt és az üvegcsét, majd kérdőn nézett a nőre.
– Mire vár? – morogta hangosan. – A legjobb szerelő a környéken. Ne higgyen a látszatnak! És nem harap, bízzon bennem!
Az asszony zavarba jött. Mit nógatja már ennyire? Majd eldönti ő, be akar-e menni vagy sem. Tudta, hogy be kell, de mégis zavarta ez a tolakodás.
Felemelte kifordult kormányú biciklijét és mintegy mankóként belekapaszkodott. Ránézett a férfira, majd biccentett és elindult a műhely felé. Érezte, hogy nem tehet mást. Olyan erősen fogta az öreg a láthatatlan gyeplőt, hogy másfelé nem is tudott kanyarodni.
A falnak támasztotta a kétkerekűt, és nehezen szánta rá magát, hogy lenyomja a kilincset. Visszanézett és látta, hogy követik minden mozdulatát. A málló fal mellől nézte az öregember, majd rágyújtott egy cigarettára és úgy tett, mintha más dolga nem lenne. Valószínűleg nem is volt, mert lecövekelt.
Tilda nagyot sóhajtott. A magas küszöbben kis híján megbotlott, de időben észrevette. Benn félhomály volt. A poros ablakon beszűrődő fény a várakozó kerékpárok kerekei köré glóriát rajzolt. Egy férfi térdelt az egyik mellett és olajos kézzel a láncon babrált. Lehetett úgy negyven éves. Szőkésbarna haját egy baseballsapka alá rejtette és izmos, hosszú ujjaival úgy mozgatta a lánc szemeit, mint zongorista a billentyűket. A műhelyben olajszag volt. A polcon egy rádió szólt, Gianni Morandi énekelt valami édes-bús dalt, amit a nő gyerekkorában hallott utoljára.
Az ajtó csilingelésére a szerelő felnézett. Nem mosolygott, de a szeme játékosan megcsillant. Volt benne valami. Olyan férfinak tűnt, aki sokat tapasztalt, és kevés dolog lepte már meg.
– Hogy van? – kérdezte köszönés nélkül.
Tilda elpirult.
– Láttam, hogy nagyot esett. Féltem, hogy megsérült.
– Félt? – kérdezte a nő. – Miért félt, hiszen nem is ismer?
– Még nem, de a jövendőbeli feleségemért csak aggódhatok – nevetett fel a férfi.
– Ezt nem értem – nézett rá Tilda és meg inkább zavarba jött.
Következő rész:
fotó: Pinterest
