A kislány hétéves volt, és tudta, hogy a dolgok nem mindig azok, aminek látszanak. Ezt nem tanulta senkitől, de belül érezte. Látta anyját sírni, pedig a szája mosolyra húzódott, apja ököllel ütötte a falat haragjában, miközben másnap azt mondta, elesett a csúszós úton hazafelé.
Sokszor leste utcájukat az ablakban ülve, amely télen még hosszabb volt, mint máskor. Üres fák bólogattak a szélben, a házak magukra húzták a hideg esőket, és a mikor végre hó esett, elnyelte a pislákoló fényeket.
Este azonban minden más lett, mire anyjával sétálni indultak. Az volt a csend vagy épp a mesék sétája, attól függően, hogy volt-e kedvük beszélgetni. Volt egy pont, ahol mindig megálltak. Az utolsó lámpásnál, amely nem volt különös, csak rozsdás fémrúd, amely ferdén állt. A kislány észrevette, hogy gyakran pislog. Főképpen olyankor, ha közeledtek felé. A fénye sem volt sárgás mint a többié, inkább fehéres. Kevésbé világított.
Amikor hullni kezdett a hó, épp úgy, ahogy képeskönyvekben, hatalmas, lassan ereszkedő pelyhekként, az járt az eszébe, hogy lám, a lámpás körül megállnak, lebegnek egy kicsit, mintha gondolkodnának. Mintha nem akarnának földet érni, talán emlékeznek arra, honnan, miféle szépséges felhőből érkeztek. A kislány ekkor váratlanul elengedte anyja kezét, felfelé bámult, és hagyta, hogy a hópihék arcára szálljanak. Csend volt, és a lámpa mintha halkan suttogott volna valamit a gyenge szélben.
– Ő vigyáz ránk! – mondta halkan.
– Ki? – kérdezte az anyukája mosolyogva.
– Hát a lámpás.
Az asszony nem nevetett, csak megszorította a kezét. Nem szidta össze, de a kislány érezte, hogy haragszik. Pedig nem beszélt butaságokat, hallotta, amint a hang jó éjt kívánt nekik. Másnap anyja nem ért rá sétálni. Hókiflit sütött, közeledett az ünnep. A kislány, amikor nem figyelt rá, felkapta a kabátját, a sálját a nyakára tekerte, és kiosont az ajtón. A hó úgy hullott, hogy szinte fehér függönnyel takarta el a házakat. Futott egészen a lámpásig. Amikor megállt mellette, érezte, hogy valami végtelen szomorúság árad belőle.
– Fázol? – kérdezte halkan. Úgy, ahogy a gyerekek kérdezik a tárgyakat, amelynek nincs lelkük, de ők nem hiszik el.
A lámpaoszlop, tetején az aprócska fénnyel, megremegett. A kislány megértette. Úgy, ahogy csak azok értik, akik még látják a láthatatlant, értik az érthetetlent.
– Kéred a sálamat?
A választ a nyaka körüli melegség jelezte. A fény mintegy burkot vont köré. Még a hópihék is elkerülték.
– Köszönöm! – suttogta. – Ne aggódj, én látlak, és máskor is eljövök hozzád. Most itthagyom neked a sálam, hogy vigyázzon rád.
A lámpás ebben a pillanatban soha nem látott fénnyel kezdett világítani. Szinte felragyogott tőle az utca. A kislány nevetett, és futni kezdett haza.
Reggelre az utcában megváltozott valami. Mintha az emberek hirtelen lelassultak volna. Egy idős férfi megállt a lámpás alatt és nagyot sóhajtott. Egyik kezével megsimogatta a sálat, majd elmosolyodott. Ettől a lámpa fénye megint felerősödött. A szürkeségen át úgy világított, ahogy még soha addig. A kislány tudta, hogy csoda történt. Később jött egy néni a kutyájával. Ő is megállt egy pillanatra és a sálra mutatott. A kutya vakkantott egyet. Még jó néhányan elsétáltak mellette, és mindenki tekintetével üdvözölte a lámpást. Egyesek még meg is álltak pár szóra, mert észrevették, hogy az utcában csak az az egy, rozsdás lámpa világít.
A csoda, amelyet sokan alig vettek észre, nem volt több, mint egy kis fény, amely elég volt ahhoz, hogy az emberek ne fázzanak egymagukban. Elegendő ahhoz, hogy észrevegyék, hányan vannak azok, akik mindig sietnek, de a szívük kihűl miközben ajándékok után rohannak.
Azóta minden télen, ha valaki elmegy a lámpás mellett, mindig kicsit lassabban lépked, és nem is érti miért. Csak azt tudja, hogy melegség járja át. A hópelyhek és az ünnepek is megvárják a rohanásban.
A kislány pedig az ablakban lesi őket. És ha valaki azt kérdezné, vannak-e még ma is ilyen csodák, akkor csak annyit felelne, hogy igen, mert a csodák ott vannak, ahol az emberek észreveszik egymásban a fényt és a szeretetet.
