Minden olyan, mint máskor. Sokan vannak, sietnek, arc nélküliek. Azt is mondhatnám vakok és érzéketlenek, pedig azt tanítják nekünk, hogy a világ akkor változik, ha mi változunk. Tizenhét vagyok, gimnazista, úgymond kamasz. Mindig gyűlöltem ezt a besorolást. Tudom, kell a rendszer, de valahogy ez a kamasz szó bántja a fülem. Biztosan amiatt, amit kapcsolnak hozzá: hangos, nagyképű, kitűnni vágyó, mégis elvegyül, és azt hiszi, övé a világ. Van benne valami. Kié lenne? Azé, aki a halál felé tart? Jó, ez most szemét mondat volt, de értitek a lényeget, nem?
Mindenki fiatal akar maradni, csak az nem, aki az. Ő nem gondolkodik rajta, mert benne van. Aki meg már elhagyta ezt a kort, mászna vissza, és majd belegebed, annyira igyekszik. Magát az öreg szót is rühelli. Szóval itt vagyok én, aki mindenhol azt hallom, hogy a felnőttek mennyire mások, okosak, műveltek, vagy épp totál bunkók, de azért mégiscsak felnőttek. Családjuk van, dolgoznak, felelősséget vállaltak egy csomó dologért. Mégse ezt tapasztalom. Jó, kifizetik a számlákat, mert különben lekapcsolják a gázt meg a villanyt. Gyereket nevelnek, ami erős túlzás, inkább úgymond, van nekik, akivel törődniük kell. Közben meg nyomják a szöveget folyamatosan, hogy mi a nem jó. Ők se jók. Alapvetően a tizenhét évem bölcsessége abban kimerül, hogy megállapítom, több a rossz ember, mint a jó. Jóval több a szomorú, mint a vidám. Tömegével látok fásult arcokat, mosolygósokat alig. Talán a kisbabás anyukák a legboldogabbak. Ezt figyeltem meg. Tolják a kocsit, és számukra nincs fontosabb, csakhogy a benne fekvő gyerek jól legyen.
Ülök a metróban a piros műanyagszékek egyikén, és várom a szerelvényt. Nagyjából minden nap fél négykor, akkor indulok haza az óráim után. Ősszel az emberek ruhája már nem színes. A legtöbben feketében, szürkében vagy barnában vannak. Akad még sötétkék, zöld, de fehér, bézs vagy piros alig. A sárgát meg se említem, mert ahhoz talán nagyobb bátorság kell, mint a piroshoz. Ezt mondta egyszer valaki, és megjegyeztem.
Kedd van, november, szürke ég, szürke föld. Nyálkás a reggel, a délelőtt, és a legtöbben ettől az időtől magukba zuhannak. Sehol egy mosoly, egy kedves érintés. Hallok egy hangosabb társaságot, távolabb, de ők külföldiek, biztosan lánybúcsúra jöttek vagy valami más bulira. A pesti ember megszokta, de nem érti őket. Ha nem érti, nem is szereti. Ő már otthon akar lenni, bezárkózva, süketen és vakon, mert a világot könnyebb úgy elviselni.
Olvastam valahol, hogy az öngyilkosok országa vagyunk már vagy száz éve. Ha valami nem megy, jöhet a kötél, a gyógyszer, vagy a vonat elé lépés. Mostanában egyre többen ugranak le magasból. Mind ijesztő és ennél csak az ijesztőbb, hogy nem találtak más utat.
Fogom a könyvem, a táskám keresztben lóg rajtam, és felállok. Jönnie kell már a metrónak, az előző elment öt perce. Öt perc, ami a világmindenségben olyan kis idő, hogy megemlíteni se érdemes. Nézem a fekete kabátokat, a roggyant testeket, a vibráló szemeket, és akkor észreveszem őt. Zsebre tett kézzel bámul jobbra-balra, mintha azt várná, hogy valaki észrevegye. Ötvenes lehet, nincs nála táska. Szakálla van, imbolyog. Talán részeg, vagy csak vérnyomás gondja van? Nem értek hozzá, de észreveszem, hogy már a biztonsági sávban van. Nem figyel rá senki, máskor ez esetben rég bemondja az automata, hogy kérjük a biztonsági sávot elhagyni… Most semmi. Megfigyelem, hogy nincs jelen. Lépek egyet előre, majd még egyet. Az emberek között van egy vékonyka út, egyenesen felé vezet, ha elindulok. Elinduljak? Ki vagyok én, hogy megtegyem az első lépést? Mit mondjak neki, ha tévedek?
Nem tévedek. Ahogy felhangzik a közeledő metró zakatolása, a férfi kiveszi a kezét a zsebéből. Arca nyugodt, tudja mit akar. Ekkor már nem várok, hanem a résnyi úton belépve, megkapom a karját.
Rám néz.
– Leülne velem? – kérdem.
Bólint.
A metró kibukkan az alagútból, fékez, és hangos surrogással megáll.
Még mindig fogom az idegen karját, aki hagyja, hogy a piros székekhez vigyem, és leültessem. Mint egy gyereket. Én a kamasz lány, akinek apja lehetne a szakállas. Hallgatunk.
Az emberek betolakodnak a nyitott ajtókon, igyekeznek leülni. Fáradtak, feketék és fehérek. Kezükben telefon, csak az világítja meg az arcukat. Az ajtók záródnak, és egy fél pillanatra majdnem csend lesz.
Ülök az idegen mellett, ne kérdezek semmit. Piaszaga van. Várok. Biztosan azt gondolja, gyerek vagyok, nekem minek magyarázkodna. És különben is ki vagyok én, aki megakadályozta abban, amire készült. Nem támad le, ne ordít velem, hogy mit képzelek. Előre bámul, és lehajtja a fejét.
– Még élek – mondja. Beleharapok a számba. Igen. Az egy pillanaton múlt, most nem közhely. Ha nem látom meg… Ott álltak körülötte sokan. Láthatatlan volt. Ez az ember valakinek az apja, férje, testvére. És majdnem elment.
– Elvesztettük a házat… Egy élet munkája volt benne. A feleségem beteg. Alig tudunk megélni…
Mit mondhatnék…Ehhez talán gyerek vagyok. Ott, abban a pillanatban igen.
– Még él! – mondom végül.
– A gyerekek még nem elég nagyok, hogy a maguk lábára álljanak. Az én hibám minden.
– De amíg él, változhatnak a dolgok!
Rám pillant. Szeme mélyen ülő, szinte fekete. Megcsap belőle áradó piaszag.
– Hány éves vagy? – kérdi.
– Tizenhét.
– Akkor jó. – Ennyivel elintézi.Mit mondhatna? Nem ismer, nincs mondanivalója a számomra.
Feláll. Egyre nagyobb a tömeg újra. Közeledik a metró, érezzük a szelet, amit maga előtt tol.
– Köszönöm – fordul vissza és elindul a mozgólépcső irányába. Én a nyíló ajtók felé tartok, és nem tudom, vajon megmentettem-e egy embert, vagy sem. Az ajtók záródnak, és eltűnünk az alagútban. Ahogy minden élet. A tizenhét évesé is.
Kép forrása: Pinterest
