Aki már sérült egyszer, úgy igazán, nehezen adja meg magát az újnak. Akit bántottak mélyen, lelke legmélyéig, akin átgyalogoltak meztelen lábbal, nem törődve a lábnyomokkal, az nem fogja elhinni egykönnyen, hogy az élet lehet akár egy fokkal is jobb. Kiadni magad, megnyitni a többszörös lakattal zárt ajtód nem azért pokoli, mert újabb veszteség várhat, hanem azért, mert a reménynek még a halovány szikrája se villan fel benned. Olyan mélyen, olyan erősen kapaszkodsz a falba, hogy a szűk folyosón még mászva is képtelen lennél haladni.
Eltitkolod, hogy fáj, mert a világ könnyebben átverhető, mint hogy önmagadon erőszakot tégy. Elég egy mosoly, egy legyintés, és már nem sokan firtatják, hogy vagy igazán. Senkinek nincs szüksége plusz egy kínlódó emberre, nem akar még egy szenvedést nézni, és befogja a fülét, ha kimondod, elvesztél egy időre. Gyorsan megszokod és meg is tanulod, hogy hazugságban élni kényelmesebb, mert nem lesz, aki folyton nyaggat. Nincsenek már angyalok, akik azon igyekeznének, hogy téged visszahúzzanak a felhők széléről, ahonnan ugrani készülsz. Nem a mélybe, hanem saját vermed sötétségébe.
A hitetlenség öl meg lassanként. A szoba csendje dől rád, majd a falak lehelik a hideget, és már észre sem veszed, hogy napok óta nem hagyta el igaz szó a szád. Nem egy köszönés, nem az, amikor azt mondod, minden jót, és kilépsz a bolt ajtaján, hanem, amikor hazaérsz, kezed a kilincsre teszed és megremegsz. Odabenn némaság fogad, fáradt légy kering az asztalon hagyott kenyérdarab felett, és te lerogysz egy székre, majd megállapítod, mosogatni kellene.
Fáj, hogy értékedet vesztetted, a polcon egyre hátrébb tolnak, és a leárazásnál se kellesz senkinek. Talán a lejárt konzervek gyűrűjében még megnyugvást lelsz egy időre. Magányban puha csókot adni a földnek, ez jár eszedben, amikor felébredsz.
Ki vagy te, aki nem figyelsz már az élet rezgéseire? Miért nem látsz napot, még akkor se, ha égeti a retinád? Talán, mert elmentek, elhagytak, és ennek súlyát senki le nem veszi görnyedt hátadról. Vajon lesz valaki, aki egyszer rád töri belső ajtód, amikor már a lakatok is rozsdaette kínból ébrednek?
Egyszer el kell jönnie a pillanatnak, amikor alélt tekinteted felemeled, és bőrödre is hívó jelet karcol egy fénysugár. Addig pihentesd meg fájó szemed, hogy legyen erőd tágra nyílni, és észrevenni, hogy a világ egy rejtett ablaka neked is nyitva áll. Nincs az az ember, aki miatt haldoklásra kell kényszerítened magad. Nincs az a férfi vagy nő, akiért megéri kihagyni egy új reggelt. Talán, ha elhiszed, hogy veled is ketyeg a nagy óra, és az apró rugó, amit te mozgatsz, nélkülözhetetlen…Addig meg érints meg magadban minden gondolatot, légy gyermeke vágyaidnak és neveld őket naggyá, hogy szárnyalhassanak. Így kapsz szárnyakat te is.
Egyedül. Tudnod kell, hogy soha nem vagy egészen egyedül. Vannak, akik rád várnak, akik készítik magukat a te szíved dobogására. Engedd be őket, még ha félsz is. Az ő kopogásuk nyitja majd meg kulcsra zárt magányod. Hallod? Léptek zaja koppan, ne légy rest felállni és letörölni szomorúsággal mázolt üvegfalad.
Kép forrása: Pinterest
