Elköszöntek egymástól, Noémi villamosra szállt, és meg sem állt az öreg házáig.
A kaputelefon kopott betűit bogarászva egyszer csak megtalálta, amit keresett: id. Kovács Mihály. Megnyomta a gombot.
A sorozat többi részét itt olvashatod
A kaputelefon berregésére az öreg egy kicsit összerezzent. Olyan hevesen dobogott a szíve, és úgy remegett a lába, hogy alig bírt elbotorkálni az ajtóig. Annyira remélte, hogy Misi jött vissza, hogy nem is leplezte csalódottságát, amikor meghallotta Noémi hangját. Mire azonban a nő felérkezett a gangra, megnyugodott, és kedvesen köszöntötte. Remélte, hogy tud valamit Misiről, akit már vagy ötvenszer megcsörgetett, de ki van kapcsolva.
Jó napot, Mihály bácsi. Bejöhetek? Csak, gondoltam, megnyugtatom, hogy Misi otthon van, és viszonylag jól is – hadarta fújtatva a nő.
– Persze – szólt az öreg, és visszafordult az előszobából, hogy a konyhában feltegyen egy jó erős feketét.
– Hogy aludt? – kezdte a beszélgetést Noémi, miközben kabátkáját a fogasra akasztotta.
– Leginkább sehogy. Rettenetes éjszakáim vannak. Sejtettem, hogy ez az egész egyszer ki fog derülni. És még azt is, hogy Misi meg fog haragudni. Mégsem találtam megfelelő alkalmat rá, hogy elmondjam neki. Kávézik velem? – mondta egy szusszra a férfi.
– Igen, köszönöm. Nehéz lehetett. Ha az elejétől kezdve nem mondták el neki, hogy örökbe fogadták, akkor valahogy később már nem tűnik olyan jó ötletnek gyökerestől megrengetni élete fáját, ugye? – summázta Noémi a történetet.
– Szépen mondja. Így van. Először meghalt Ilon, majd Böbe is. Ott maradtam egy kisgyerekkel, háztartással, munkával. Mindig fáradt és reményvesztett voltam. Aztán, ahogy Misi nőtt, minden egyszerűsödött, de akkor már nem volt erőm lelkizni, feltépni a saját sebeimet, és újakat ütni a gyereken. Egyszerre volt köztünk apa-fia, majd baráti, és később munkatársi viszony. Összenőttünk. Mintha ez a két nő valami őrangyalként hagyta volna hátra nekem ezt a fiút. Nélküle nem éltem volna túl a megrázkódtatásokat, és ha ő nem lenne, most sem lenne értelme élnem. Mindenki a nők anyaságát emeli az egekig, pedig egy örökbefogadó apa is lehet ízig-vérig apa, amolyan született apa, tudja – magyarázkodott Mihály, pedig Noémi már így is itta minden szavát, és érezte a közös hangot. Bírta ezt a férfit. Jó lett volna apának, vagy jó lenne, ha ilyen apósa lehetne. Erről jutott eszébe Misi, aki miatt most tulajdonképpen eljött az öreghez.
– Misi miatt vagyok itt. Mi amúgy a múltkor randiztunk, mielőtt eljöttünk ide. Nem mondom, hogy most, a gyászév alatt annyira heves vágyat éreztem volna a találkozgatásokra, párkapcsolatra, de Misi személyisége nagyon megfogott. Most már azt is ki merem jelenteni, hogy a sors akarta úgy, hogy találkozzunk. Mi talán ki tudnánk javítani azt, ami az elődeink életében nem sikerült. Édesanyám és Mihály bácsi szerelme emberi gonoszság, önzés és játszmázás miatt kisiklott… de mi kaptunk egy új esélyt… Ez a történet viszont csak akkor lehetne kerek, ha a két Mihály rendezné a dolgát… mert ha nem, akkor megint csak esélyt adnánk a rossznak, hogy széttépjen egy családot, egy szerelmet, egy békés jövőt. Mihály bácsi. Én segítek, hogy újra rendeződjön a kapcsolata a fiával – győzködte a nő az öreget.
– Mi a terved? Én nem látok rá túl sok esélyt, hogy ez sikerüljön – kevergette meg a kávéját Mihály, majd úgy nézett bele a pohárba, mintha a fekete örvénytől várná a végső megoldást.
– Hol van Böbe sírja? – kérdezte óvatosan Noémi.
– Mi? Egy sírnál találkozzak a fiammal, hogy aztán ott rendezzen jelenetet, a nyughelyek között? – ámult el Mihály a képtelennek tűnő ötleten.
– Dehogy. Pont ez a lényeg, hogy ott biztos nem fogja felemelni a hangját. Amúgy meg joga van, vagyis lenne megismerni az életadóját, de ha ez már nem lehet, akkor megnézni a sírját. Ott válaszolhat Misi kérdéseire is, mert biztos lesz egy pár… – szőtte tovább a tervet Noémi.
– Minden évben kimegyek, de idén még nem voltam. Április-május környékén megyek ki először. Ha gondolja, most elmehetünk. Tömegközlekedéssel egy bő fél óra – ajánlotta fel az öreg, bár maga is meglepődött ezen a nem várt invitáláson.
A virágosnál mindketten vettek egy kis fehér csokrétát, meg egy-két mécsest. A buszban egymás mellett ültek, de nem szóltak egymáshoz. Mindkettejükben dolgozott valami… a Misi iránt érzett szeretet.
Az öreg, idegesen szorongatva a virágot, magabiztosan kanyargott a kis ösvényeken, mígnem egyszer csak megállt egy fekete kő előtt. Noémi, miután elolvasta a nevet és a dátumot, majd megnézte az apró arcképet, meglepődve olvasta a feliratot: “Reményteljes jövőt adok nektek!”. Ez volt az ő egyik legkedvesebb igéje is a Bibliából, amit az anyjának is sokszor felolvasott, még akkor is, amikor az már haldoklott.
– Böbe is hívő nő volt? Hát nem azt mondta, hogy ömm… – Noémi száján majdnem kiszaladt valami keresetlen szó, de Mihály közbevágott.
– Böbe élete utolsó hónapjaiban nagyon sokat változott. Végiggondolta az életét és sok ballépését megbánta. Ő amúgy egy jó ember volt, csak sok rossz döntést hozott, amelyeknek végül meglett a következménye… Halála előtt sokat imádkozott, és hitt Istenben meg a mennyben. Ezért is kérte, hogy ez legyen a felirat a sírján. Én magam nem vagyok vallásos, de hiszem, hogy ő most egy jobb helyen van, ahol már nincs szenvedés… Gondolja, hogy Misi hajlandó lesz eljönni ide, és esetleg még velem is találkozna? – nézett Noémire szomorú szemekkel az öreg.
– Nem tudom, de remélem sőt hiszem, hogy sikerül jobb belátásra bírnom. Holnap megpróbálom felhívni Misit, vagy elmegyek hozzá, és kiderítem, hol tart most… mert biztosan ő is agyal folyamatosan… Jelentkezem, rendben? – kérdezte Noémi, és megindult a kijárat felé. Szótlanul buszoztak az öreg házáig, majd, miután telefonszámot cseréltek, elbúcsúztak egymástól.
fotó: Pinterest
