Utánad is élek

Lassan már nem volt gondolatom, ami ne körülötted forgott volna. Lestem minden rezdülésed, mosolyogtam, ha mosolyogtál. Olyan istent csináltam belőled, ami már a bálvánnyal volt határos.

Tudom, nem te akartad ezt, de én mindig felfelé néztem, és megláttam mindent, amit egy ember szeretni tud a másikban. Beléd láttam a jót. Intelligens voltál, kedves és vicces, de csak egy bizonyos határig. Az istenséget én formáltam meg magamban rólad. Nem akartam látni, hogy halandó vagy, szeszélyes és olykor ingerlékeny. Ez nem is lett volna baj, hiszen mind ilyenek vagyunk, de én ott hibáztam, hogy nem akartam benned hibát látni.

 
 

Ostoba dolog a szerelem, mert sok karja van. Gyakran többet vesz el, mint ad. Felénk nyújtja kedvesen a markát, és mi teli rakjuk minden jóval. Ha meg nem ad vissza semmit, értetlenkedünk.

Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy az embereket nem lehet szeretettel magunkhoz kötni. Ezen megdöbbentem. Akkor mivel lehet? Hát nem a szeretet ad legtöbbet a hétköznapokból? Akkor kinevetett, és csak annyit kérdezett, hány olyan embert ismerek, aki megelégedett csakis egy ember tartós szerelmével?

Minden ember szomjazik, de ennek oltására nem jó a kristálytiszta víz. Abból a forrásból akarunk meríteni, ami a hegy tetején van, mert a hegy lábánál lévőt könnyen elérjük, így értéktelenné válik. Nem jó az, ha valakit gyorsan megkaphatunk, mert elmúlik belőle az elérhetetlenség varázsa. Nem tudjuk megbecsülni, ha valaki szeret bennünket. Talán azért, mert nem értjük meg őt. Ha magunkat nem szeretjük, vajon más mit láthat bennünk?

Így voltam én is veled. Annyit adtam magamból, hogy szinte belefojtottalak az érzelmekbe. Rád raktam megértésem és türelmem páncélját, miközben te nem vártál tőlem ekkora terhet. Elhitettem magammal, hogy akkor tudsz szeretni, ha jó vagyok. Mekkora önáltatás ez! Csak ostoba kijelentés, hogy azt szeretjük, aki jó hozzánk. Nem, mi az után kapaszkodunk, aki el akar távolodni, mert nem értjük meg, hogy a marokra szorított víz is kicsordogál a réseken.

Könnyű patakként kellene végigfolynunk a szerelem hepehupás mezején, és csak akkor adni inni a vándornak, amikor valóban szomjúhozik.

Lassan tanultam meg nem gondolni rád. A napi ezerből végtelenül sokára lett kilencszázkilencvenkilenc. Minden gondolat, ami hozzád kötött pokolian fájt, de én még ehhez a fájdalomhoz is ragaszkodtam, mert attól féltem, hogy ha jobban leszek, az majd azt jelenti, nem voltál elég fontos nekem. A szerelem erejét nem a fájdalom mértéke növeli, én mégis így hittem, és hagytam, hogy barázdát szántson szívemen a szenvedés faekéje. Kellett a rossz, a gyötrő magány, az átsiratott éjszakák sora, hogy megértsem, van élet nélküled.

Még nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rád. De már tudok mosolyogni egy bevillanó emléken, vagy egy illaton, amely téged sodor felém. De ha felkapom a fejem, és látom, nem, nem te állsz a boltban nem messze tőlem, már nem csuklik fel bennem a sírás.

Nem hiszem, hogy mi nők jobban szenvedünk. Tudom, hogy a fájdalom titeket sem kerül el. Csak mi kiordítjuk, megsiratjuk és eltemetjük, mert a szerelem is lehet szép halott. Járhat neki díszes temetés. Aztán a gyászruhába bujtatott szívünk lassan megkönnyebbül. Hogy ez hetek, hónapok vagy netán évek múlva lesz-e, nem tudom. Erre nincs recept, ez nem egy jól elkészített vasárnapi ebéd. Én mindenesetre leteszem sötét szemüvegem, mert a bánat takarásában lassan megérzem a nap melengető sugarát.

A legkeményebb tél után is tavasz jön, ahogy a legszomorúbb szerelmek után is kivirágzik a szív. Úgy hiszem, ez ad reményt.

fotó: Pinterest

 

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here