Az asszony üveges tekintettel bámulta a kirakatot, és nem mozdult legalább fél órán át. Arca olykor megtelt fénnyel, aztán kihunyt, mint a könnyű szélben imbolygó gyertyaláng. Ráncai feltöltődtek, majd megint árkokat vájtak sárgás bőrébe. Lábán világosbarna szandáljának sarka ferdére kopott, és ettől csámpásabbnak tűnt a valóságosnál. Vékony titokzoknit viselt, megvédte, hogy ne csúszkáljon benne átlátszó bőre.
Nyár eleje volt, de még mindig egy kötött kardigánt terített magára, amelyből kilátszott karja. Bőrét már nem tartotta izom, csak a csont volt, ami még nem engedte lefoszlani az idő enyészetnek adott ajándékát.
A menyasszonyi ruhabolt tulajdonosa észrevette a bámészkodót és elfintorodott. Ugyan, minek néz befelé, amikor nyolcvan is elmúlhatott, gondolta ingerülten. Már a dédunokája is eladósorba került, mondta haragosan az egyik alkalmazottnak az öregasszonyra mutatva. Az fel se nézett, épp egy ruha alját varrta fel, nem volt kedve és ereje mással foglalkozni. Azt is megszokta már, hogy főnöke mindig méltatlankodik valami miatt. Inkább hallgatott és varrt tovább. Még fél óra volt a munkaidejéből, szerette volna hasznosan, de főleg gyorsan eltölteni.
Az öregasszony néha a kirakat felé nyúlt, mintha meg akarta volna érinteni a ruhát, de még az üveg előtt visszarántotta a kezét. Félrefordította fejét és látszott rajta, hogy nem e világban kóborol. Valahol eltévedhetett gondolataival, mert nehezen tért vissza tekintetébe az elevenség. Két hete szinte minden délután elsétált a kirakat előtt, majd visszatért, és nézte a ruhát. Egy hófehér, gyöngyökkel kivarrt tüllcsoda kápráztatta el. Olyan bűvöletbe esett, hogy azt se vette észre, hogy szinte fellökik. Nők, férfiak siettek el mellette, bőrük alatt lüktetett a türelmetlenség. De az asszonyt nem zavarta, ha hozzá értek, fel se tűnt neki, hogy a világ él, mozog, csak ő áll, mint egy kimerevedett filmkocka a vásznon.
Mit néz ennyire, kérdezte magában a bolt tulajdonosa újra. Nem látott még ruhát? Ennyire tetszene neki az a darab, amit két hete hozatott egy borsodi kis faluból? Már nem eredeti volt, Rozika, az aranykezű varrónő alakított rajta pár dolgot, hogy mai legyen. Már az is csoda volt, hogy nem sárgult meg egészen, hiszen volt vagy hatvan éves. Nagyon tetszett neki a vállra ereszkedő felső része, olyan volt, mint egy selyemstóla, amely megsimogatja az ember bőrét, mégse tapad rá.
Nem tudni miért, de minden nap eljött az a pillanat, amikor a kirakat látogatója átmenet nélkül egyszer csak abbahagyta a bámulást és elcsoszogott. Világosbarna lábbelije halkan súrlódott a töredezett aszfalton. Befordult a sarkon, és utána már nem látták. Nem is érdekelte őket különösebben, mert élénk forgalmat bonyolítottak, egymásnak adták a kilincset a tanácstalan lánykák és a tétova anyukák, akik úgy hitték, álmaikat egy ruha megválthatja, vagy beteljesítheti. Mindegyik azt gondolta, az élet nem szól másról, mint, hogy mennyire szép és drága az a ruha, amelyben a fiatalok közös útjukat kezdik. A menyasszonyok még bíztak a szerelemben, az anyák meg fáradt reménykedéssel nyugtatták izgatott lányaikat. Mindegyikükben megvolt a hazugságnak azon szikrája, amelyet nem volt nehéz lánggá lobbantani, csak pár szó és pillantás kellett hozzá.
Egy esküvői ruhaboltot csak a filmekben álom üzemeltetni. Ahányan ott sírnak, szitkozódnak, annyian akár egy válóperes ügyvédnél is megfordultak naponta. Öt órakor azonban bezárt ez a különös álomország azzal, hogy másnap kilenckor kitárja kapuit, és elhiteti minden bátor és kevésbé bátor jelölttel is, hogy lesz egy nap az életében, amikor mindenki királylánynak látja.
Másnap délután szinte már várta a fura asszonyt. Fél négy is elmúlt, amikor megjelent, máskor nem ennyire későn érkezett. Pontosan ugyanúgy cövekelt le a járdán, mint mindig. A boltos hölgy meg mert volna esküdni, hogy milliméter pontosan ugyanoda áll, és legszívesebben mérte volna a bebámulás idejét is.
A nő aznap is ugyanazt a felsőt viselte, és ugyanolyan csámpásan állt rajta a szandál, mint addig mindenkor. A szeme pár pillanatra felfénylett, aztán megint eltűnt belőle minden, ami az életet hozta volna törődött arcába.
Kimegy hozzá, határozta el hirtelen az üzletvezető. Meg kell kérdeznie, miért csinálja ezt a mindennapi rituálét. De mire felszabadult az egyik vevő hisztérikus rohama alól, addigra a látogató megint eltűnt. Istenigazából nem bánta, mert csak a kíváncsiság vezette volna hozzá, őszinte érdeklődés nem volt benne. Eszébe jutott az anyja, az a száradt kis banya, akivé élete utolsó éveiben lett, és nem érzett sok szánalmat. Az öregek fárasztóak és idegesítőek. Ez járt a fejében, amikor hazaindult, és nem vette észre, hogy valaki figyeli távozását.
A barnaszandálos odatotyogott a kirakat elé, és az alkonyat aranyfényben szinte átszellemülten bámulta a menyasszonyi ruhát.
Pár hete azonnal megismerte. Az a ruha volt, amelyben valaha férjhez ment. Később eladta, miután a férje két évvel az esküvőjük után leesett egy állványról. Kis faluban éltek, és Pista a városba ment dolgozni, ahol nagy építkezések kezdődtek. Mindenki azt várta, talán majd összeolvad a falu a kisvárossal és modern házak sora lepi be majd a legsárosabb részeket is a falu szélén. Nem így történt, mert a falu falu maradt, a város azonban fejlődni kezdett. A férfi lezuhant a magasból és szörnyethalt. Senki nem értette, mi történt. Megszédült, mondták. Soha nem hitte el ezt a mesét, mert Pista nem ivott és szédülős sem volt. Pletykálták, hogy az építésvezető ki nem állhatta, mert okosabb volt nála. Talán az ő keze volt a dologban.
Ezután szabadult meg a ruhától, ami a szekrényben lógott gondosan becsomagolva.
Szép temetés volt. Ő, a fiatal özvegy, legszívesebben utána ment volna. Ha nem őrzik anyjáék olyan keményen, talán meg is tette volna.
És most, hatvan év után, amikor már nem élt senki, akit szeretett, és az otthonból is ki kellett szöknie a sok hülye miatt, akik mellett meg lehetett bolondulni, meglátta a ruhát.
Az alját valaki feljavította, a gyöngyöket is lecserélte, de attól még ugyanaz a ruha volt. A rideg arcú babán úgy feszült, mintha ráolvasztották volna. Ő is épp ilyen vékony és karcsú lábú volt régen, amit ma már nehéz volt elhinnie.
Évek óta nem beszélgetett senkivel úgy istenigazából, nem volt miről. A múltra alig emlékezett, a jelen sem számított neki. Csak az a ruha…Az rángatta vissza gondolatait a múltba. Maga előtt látta a magas, szikár fiút, szája sarkában mosollyal. Szerették egymást. Gyerekük nem született, de nem is bánták, mert nem volt se házuk, se pénzük, minek kapkodtak volna?
Látta, ahogy a bolt tulajdonosa, az a keserű nő elhagyja az üzletet, miután gondosan bezárja az ajtót. Sokáig nézett utána, mert hiába várta, nem szállt kocsiba.
Az a ruha az övé, mondta magának. Fillérekért csalták ki tőle, vissza akarta szerezni. Másnak nem jelent semmit, de neki egyenlő a múlt szomorú emlékezetével, a férje szemtelen nézésével és simogatásával, amelynek emléke már nem borzongatta meg. Vagy, ha igen, akkor nem olyan fájdalmasan szépen, mint régen. Pista értette a szerelmet, tudta mire van szüksége a nőknek, nem úgy, mint akkoriban a férfiak. Ő ezt akarta még egyszer érezni. Már nem sok volt hátra az életéből, emlékei is gyakran cserben hagyták, a ruhát azonban magáénak akarta.
Állt, maga elé révedt, majd lassan kinyitotta fekete lakkridiküljét. Belenyúlt, és kivette azt a követ, amit útközben szedett össze a játszótér szélén. Az est bágyadtan ereszkedett a keskeny városi utcára, távol egy-két kutya vakkantott párat, talán csak unalmában. Amikor a harang elütötte a kilencet, az utolsó kondulásnál a kirakat üvegének dobta a követ.
Erőtlen dobás volt, nem tört be, csak megrepedt. A picsába, mondta hangosan. Már olyan öreg vagyok, hogy egy ablakot sem tudok bezúzni?
Azzal táskájával nagyot csapott a repedésekre. Ekkor már engedett a kirakat, finoman elporladt az üveg egy része, majd egy nagyobb darab bezuhant a bolt padlójára. Csend lett. Senki nem járt arra, és ettől jó kedve lett. Óvatosan benyúlt és a ruha szélét megfogva maga felé rántotta a bábut. Az eldőlt, és úgy feküdt ott keresztben, mint egy halott menyasszony, akit elgázolt egy részeg fiákeres.
Módszeresen lefejtette a ruhát, finoman kibújtatta a bábu kezeit a karkivágáson, majd rejtett szatyrába gyömöszölte a hófehér álmot. Még jó, hogy mindig volt nála a ridikül alján.
– Az enyém – mondta diadalmasan. Azzal megfordult, és elégedetten elballagott a gyér lámpafényben azon az úton, amely Pistához vezetett, csak eddig nem talált rá.
Kép forrása: Pinterest