Várj meg Toszkána, jövök! – 2. rész – Itt minden pasi jóképű?

“– Most mit bámulsz? – rivallt rá mérgesen.
– Hát nem minden nap fogadunk kutyaszarba lépett vendéget – hangzott a válasz. Ahogy az enyhe szellő meglebbentette kócos fürtjeit, még dögösebbnek tűnt.  Kiara elfintorodott: csak neki lehet ilyen balszerencséje. Még hogy a kutyaizé jót jelent!”

Az előző részt itt olvashatod

– Te biztosan Martin vagy! – mondta miután összeszedte magát. Tekintetével továbbra is a szandálját méregette, mintha nem hinné el, hogy lejött róla a kaka.
– Á, Kiara, a magyar lány! – nevetett a fiú. – Már azt hittem, hogy egy buzgó turista, aki be akarja járni egész Luccát. Anya mondta, hogy nem sokára megérkezel. Csak nem tudtuk, hogy ilyen szagfelhővel…

Kiara szeme villámokat szórt. Csak nem hagyja abba, pedig rájöhetett volna, hogy zavarban van. És még fokozza. Legszívesebben behúzott volna neki egyet. Mielőtt azonban visszaválaszolhatott volna, nyílt a kapu és egy kisebb tündérpalota tárult a lány szeme elé. A ház kétszintes volt és hatalmas. Kőfalait nem most rakták, befutotta a vadszőlő egyik oldalát. A kert, amely mellette terült el, parknak is beillett volna. Az utca felől, a magas kőfal takarásából nem is lehetett sejteni, milyen csodát rejt a fal. A fű mindenhol ragyogó zöld volt és a májusi bokrok, fák teljes pompájukban kápráztatták el a ház lakóit.

 
 

Ízlés és varázslat mesterfokon, gondolta a lány. Martin megvárta, hogy bezáródjon a kapu és a lány mellé lépett.

– Ha anya kicsit szemtelen vagy tolakodó lesz, ne lepődj meg! Mindig ilyen, csak aki nem ismeri a stílusát, azt hiszi, kellemetlen ember.

Mint a fia, jegyezte meg magában a lány. Aztán összeszedte magát. Nem egy csitri volt, aki megijed egy olasszá vált magyar donnától. Van szája, nem most jött le a falvédőről. De azért titkon hálás volt a figyelmeztetésért.

– Köszönöm, remélem, nem fog megenni.

Martin megforgatta a szemét. Szemmel láthatóan élvezte, hogy ráijeszthetett. Világosan látta, hogy a lány magabiztosnak tűnő válasza mögött egy riadt kislány lakik.

– Gyere, hátra vezetlek a teraszra! – terelte. Az elegánsra vágott bokrok takarásában hatalmas napernyők alatt egy elegáns asszony üldögélt. Ötven felett lehetett, de arcán egyetlen egy ránc sem volt. Ruhája finoman letisztult stílust mutatott, műkörmei biztosan nem egy olcsó helyen készültek.

– Üdvözöllek Kiara, ugye nem baj, ha tegezlek? – mondta, de nem állt fel. Ülve nyújtotta a kezét.
– Persze, hogy nem. Köszönöm, hogy fogadott.
– Ha nem Béci kér meg, biztosan nem teszem. Tegezz te is nyugodtan, nem vagyok olyan öreg, mint gondolnád.

Ennél a mondatnál Martinra nézett.

– Csatlakozol hozzánk? – kérdezte tőle.
– Dehogy! Hagyom a hölgyeket cseverészni. Mennem kell, mert Luigival és Lorettával moziba megyünk. Ciao!
– Ciao, te széltoló – mosolygott az anyja. – Nem bír megülni a fenekén – jegyezte meg azzal tekintettel, amellyel az anyák szerelmetes fiairól szoktak elmélkedni.

Kiara leült a hófehér, kovácsoltvas székre és bízott benne, hogy az asszony nem érzi meg a szandálja talpáról szállongó szagot.

– Mit kérsz? Kávét, limonádét vagy valami erősebbet?
– Köszönöm, egy limonádé jó lesz.

Ebben a pillanatban ott termett egy csinos alkalmazott és már tette is le mindkettőjük elé a gyümölcsökkel bőven megrakott óriási poharakat. Vajon az ajtó mögött hallgatózott? Ilyen gondolatok jártak Kiara fejében.  A nap még fenn ragyogott az égen, és olyan finom illatot sodort a szél a kert felől, hogy a lány úgy érezte, ezen a helyen csak boldognak lehet lenni.

Belekortyolt a limonádéba és meg kellett állapítania, hogy ilyen finomat talán sosem ivott.

Az asszony zavartalanul mustrálta a lányt. Megállapította, hogy vékonyka, de formás. El sem tudta képzelni, miben segíthetne neki, csak az unokaöccse kérlelésére állt kötélnek. Pontosan olyan volt a vele szemben ülő csinos fruska, mint mindegyik maga korabeli. Fiatalabbnak látszott a koránál, és nagyon elszántnak. Csak ne áradt volna felőle valami furcsa szag. elfintorodott.

Kiara észrevette és azonnal kitalálta a gondolatát.

– Nem messze a kaputól beleléptem a kutyapiszokba. Elnézést, próbáltam eltűntetni, de nem ment.
– Értem már – jegyezte meg kimérten a nő. – Semmi gond, bár nem kellemes. Miben segíthetek neked?

A lány zavarba jött. Erre a kérdésre mit válaszolhatott volna a vendéglátójának, aki még a nevét sem mondta meg. Az viszont biztos a fejébe látott, mert azonnal válaszolt a fejében kavargó gondolatra.

– Hívj csak Veronicának! Mindenki így szólít, néha még a fiaim is. Szóval?
– Nem is tudom. Csak egy hete jöttem, igyekszem megismerni a várost, meg a környéket. Szeretnék egy kis virágüzletet nyitni valahol.
– Virágüzletet? – kérdezett vissza unottan a nő. – Valami nagyon különlegeset kell kitalálnod, mert a város tele van velük. Ahhoz, hogy érvényesülni tudj, nyújtanod kell valami pluszt. Különben a nagyhalak felzabálják a kishalat, ami jelen esetben te leszel.
– Gondoltam erre is
– mondta a lány. Érezte, hogy izgalma kezd csendesedni. Valamiért bizonyítani akart ennek az asszonynak. – Természetesen lenne virágküldő szolgálata is. Ezen kívül még pár apró dolog is eszembe jutott. Nem csak virágot árulnánk, hanem apróságokat is.
– Hát ez azért nem akkora újdonság! – Valóban nem volt kíméletes, ahogy Martin figyelmeztette.  – Kell valami, ami miatt felfigyelnek rád. Mindez persze pénz kérdése.
– Tudom, de kezdetben még egyszerűen csak virágokat árulnék, aztán majd kitalálom a többit.
– Ahogy akarod, de tudd, minden vállalkozás nehezen indul be, főleg itt Olaszországban, mert a bürokrácia mindent lelassít.
– Mindent megteszek, hogy sikerüljön. Kezdetben magam fogok mindent csinálni. Aztán majd kialakul.
– Mennyire jól beszélsz olaszul?
– Sok éven át tanultam.
– Halljam!

Kiara elpirult. Egy csodálatos virágüzletre vágyom, ahol mindenki megtalálja kedvenc csokrát, mondta csengő olaszsággal. Veronica ciccentett.

– Nem rossz, az akcentusodon javítanod kell. Sokan értenek angolul is, hátha az jobban megy.
– Remélem. Az első lépés az lesz, hogy kiadó helyiséget keresek.

Belekortyolt az italba és a gyümölcsök édes íze szinte szétolvadt a szájában. A kert végéből egy kutya ugatása hallatszott. Egy gyönyörű golden retriever közeledett vidám farkcsóválással. Mellette egy barna hajú, barna bőrű, tipikusan olasz férfi, aki már messziről integetett.

Veronica arca azonnal megtelt élettel. Kiara csodálkozva figyelte a férfi ruganyos járását, könnyed játékát a kutyájával. Meg kellett állapítania, hogy ilyen jóképű pasit soha életében nem látott.

– Marco, hol csavarogtál már megint? Azt hittem, Firenzében vagy! – kiáltotta Veronica asszony.
– Ott voltam anya, de a szép nők mindig visszahúznak Luccába.
– Nagydumás! – kacagott az asszony. – Gyere, bemutatlak a vendégünknek. Magyarországról jött szerencsét próbálni.

Marco elengedte a kutyát és mosolyogva Kiarához lépett.

Szentséges szűzanyám, gondolta a lány, add hogy ne remegjen a kezem. Az nem lehet, hogy itt mindenki jóképű legyen!

– Kiasszony, isten hozta minálunk! – nyújtotta a kezét a világ legdögösebb pasija. A lány keze nem remegett, viszont a lába, enyhén kutyapiszok szaggal átjárva annál inkább.

Előző rész
Következő rész

fotó: Pinterest

 

 

 

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here