Úgy futottam, hogy a szívem majd kiugrott a helyéből. Éreztem, hogy időnként félre lökök egy-két járókelőt, de igazából alig érzékeltem valamit a külvilágból. A nap ragyogóan sütött, csodás reggeli fények ragyogták be London utcáit, de bennem csak a fájdalom és a félelem lüktetett. Jacob Montgomery, a kalóz életveszélyben volt. De ez ezen a napon keveseket érintett meg.
Én viszont tudtam, hogy nem akarok olyan világban élni, ahol ő nem él. Nem érdekelt, hogy kalóz, hogy vérdíjat tűztek ki a fejére, tudtam mélyen a szívemben, hogy érte vállalni tudnék mindent. Fel tudnám adni az eddigi életemet, elhagynám örömest szeretett városomat, a családomat, csakhogy mellette lehessek. Mindig, életem végéig. A könnyek megállás nélkül csordogáltak az arcomon. Ingujjammal letöröltem, és megálltam egy pillanatra, hogy levegőt vegyek. Szinte nem voltam magamnál. Már nem Rose White voltam, a nagyon erős, akiben az apja önmaga folytatását látta, hanem csak egy szenvedő nő, aki segíteni akar azon, akit mindennél jobban szeret.
Az orvos, akihez igyekeztem, apám legjobb barátja volt. Gyermekkoruk óta ismerték egymást, engem is ő gyógyított ki minden bajomból. Amióta csak ismertem, öreg volt, nagy gömbölyű pocakkal és óriási bajusszal. Olyan hangosan tudott nevetni, hogy az már-már ijesztő volt. Kiskoromban féltem tőle. Amikor megérkezett, a takaró alá bújtam és csak hosszas kérlelésre dugta ki a fejemet. Később viszont jó barátságba kerültünk, amihez valószínűleg köze volt egy fekete hajú porcelánbabának, amit Dr. Smith állítólag Indiából hozott. Bárhonnan is érkezett, az a baba a mindenem volt.
Átérve a Westminster hídon, megpillantottam a fakóvörös téglából épült kétszintes házát. Ha lehet, még gyorsabban szedtem a lábam. A barna tölgyfakapun úgy zörgettem be, hogy a halottak is meghallották volna. Hosszú pillanatok múltak el, amíg George, Dr. Smith inasa kinyitotta. Hangosan nyikorgott a zsalu, régóta ehette a rozsda.
Rám nézett hosszan, alaposan, de nem ismert fel. Láttam a szemében, hogy azt hiszi, egy újabb koszos kéregetővel van dolga. Mielőtt bármit is mondhatott volna, sikítva borultam a mellére.
– George, azonnal hívja Dr. Smith-t. Élet-halál kérdése!
Ekkor kérdően megvonta a szemöldökét, és hidegen ennyit mondott:
– De Rose kisasszony! Mi ez a maskara?
– Most nincs időm elmagyarázni, kérem, tegye, amit mondtam!
Továbbra sem mozdult, és méltatlankodó hangon közölte:
– A doktor úr a rakpartra ment. Valamelyik koszos matróz asszonya szülni fog. Persze megint őt hívták, mert London-szerte híre van a jó szívének.
Azt hittem, összeroskadok a fájdalomtól és a kimerültségtől. A kikötőben van, ahonnét jövök. Valamelyik ócska putriban a többszáz közül. Vajon hogy találom meg? Kétségbeesett tekintetemtől kicsit meglágyult a szíve és sietve ennyit tett hozzá:
– A matróz az Admirálison szolgál. Hallottam, amikor mondta az úrnak. Talán, ha megtalálja a hajót, akkor ott segíteni tudnak. Pár napja a kikötőben vesztegel.
– Köszönök mindent George! – motyogtam letörten mégis reménnyel telve. – Kérem, senkinek ne mondja meg, hogy látott. – Sarkon fordultam és futni kezdtem.
– De kisasszony! Hová fut? Álljon meg, legalább igyon egy pohár vizet!
A hangja elveszett a hátam mögött. Az Admirális…Hogy találom meg? Hogyan tudok ott érdeklődni? Mi lesz, ha addig Joe meghal? Az is lehet, hogy már nem él…Istenem, ne hagyj most el engem, imádkoztam a bűvös mondatot ismételve. Ekkor megbotlottam, és éreztem, hogy a bokámba éles fájdalom nyilall. Leroskadtam a földre és csak sírtam, sírtam, ahogy talán még soha. Kibomlott a hajam, fájt mindenem, de legjobban a szívem. Abban a szent pillanatban egy hintó állt meg mellettem. Fekete, elegáns, két pompás ló húzta.
– Segíthetek valamiben? – szólalt meg egy mély, érces hang.
Felnéztem és hosszú, fekete köpenyben egy őszes hajú, délceg férfi állt előttem.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
