Amélia
Elárultak és csak egy módon menthetem meg magam. Úgy, ha megsemmisítem a névsort, ami a Tízeket tartalmazza, akik a király távozását követelték volna. Apám gyilkosa levelet vitt a királynak. Nem is az volt, akinek látszott, csak egy szánalmas rablónak álcázta magát, miközben bérgyilkos volt, és sorra meg kellett volna ölnie azokat, akik benne vannak az összeesküvésben. Köztük engem is. Meg kell tudnom, ki volt az, aki elárult minket és felbérelte őt. Sorra vettem a tagokat, de mindenki kapzsi, hatalomra éhes, nehéz lenne választanom közülük. Hogy bízhattunk bennük? Apám halott és még ott vannak a többiek, akik nem tudni, megússzák-e, ha nem figyelmeztetem őket. Lowell bár megmentett engem, mégse jobb a többieknél. Ha az lenne, akkor apám most élne. Lehet, hogy ő áll az egész hátterében?
Megvártam, amíg mély álomba merül, és kiosontam a házunkból. Nem szóltam senkinek, nem béreltem kocsit, hanem a vaksötétben tőrrel az övemben, pisztollyal a kabátom zsebében elindultam ahhoz az emberhez, akitől segítséget reméltem. Lord Wesley mindig jó barátja volt apámnak, legalábbis példásan kijöttek az üzletben, tőle nem tartottam. Félórányi járásra lakott tőlünk, ami az éjben, dobogó szívem mellett többnek tűnt.
Ő még nem tudja, hogy apám halott, de meg kell neki mondanom, különben a terv dugába dől, és a király, az a szánalmas ripacs romlásba viszi Angliát. Így is elég kárt tett benne eddig. A férfiak mindig úgy hiszik, mindenkinél okosabbak, de valljuk be Elizabeth uralkodása alatt volt hazám a leggazdagabb és leghatalmasabb. Nem biztos, hogy egy nő ma nem tudna jobban kormányozni. Igen, magamra gondolok. Tudom, hogy képes lennék rá, ismerem magam, és ha tetszik, ha nem, különb vagyok sok szerencsétlen idiótánál.
Már beértem a Gregory Streetre, amikor észrevettem, hogy valaki követ. Szorosan megmarkoltam a pisztolyom, és kétségem sem volt, képes leszek ölni, ha muszáj. Megbújtam a következő kapualjban, amelynek kutyahúgy szaga volt, és vártam, hogy követőm előbukkanjon. Nem kellett sokat várnom, tudta, hogy ott vagyok, és úgy csapott le rám, mint egy vipera.
– Hová, hová szép hölgy? – kérdezte gúnyosan. – Az éjszaka nem arra való, hogy ilyen kisasszonykák magányosan kóboroljanak! Tán nem a szeretőjéhez tart?
– Mit akar tőlem? – ordítottam.
– Mit akarhatnék én drága? Hát az ékszereit meg magát egészben? Ugye, nem hitte, hogy lemondok finom testecskéje élvezetéről?
Éreztem, hogy erősen rum szaga van és úgy liheg, mint aki alig kap levegőt. Egy matróz lehetett, aki véletlenül vehett észre a kikötőbe tartva, és én nem voltam eléggé elővigyázatos? Ahogy kinyújtotta kezét felém, a félhomályban nem is láttam az arcát, de a testét igen. Egyenesen a szívére céloztam. Tompa puffanással esett össze, mint egy zsák. Nem számíthatott arra, hogy egy nőnél fegyver van és még tudja is használni. Örökké hálás leszek apámnak, mert ő vett rá a lőgyakorlatokra. Átléptem a testét és futni kezdtem, ahogy csak bírtam. Már csak két ház választott el Lord Wesley palotájától, amikor észrevettem, hogy pirkad, és ruhám alja véres. Nem bántam. Megálltam a hatalmas vasalt kapu előtt és úgy csaptam oda a nehéz kopogtatót, mintha be akarnám törni. Sokáig nem érkezett válasz, majd egy álmos inas jelent meg.
– Szóljon Lord Wesleynek, hogy Miss Amélia Tanner látni kívánja! – kiáltottam rá. – Most azonnal! – ordítottam, mert nem mozdult.
– Igenis, kisasszony! Az úr mondta, hogy jönni fog, de későbbre várta.
Egyszeriben ledermedtem. Vártak engem? Tudták, hogy bajban leszek és ők is? Ez hogyan lehetséges? Néztem az inast, amint mécsessel a kezében megfordul és elcsoszog. Követtem, és a szívem erősen dobogott. Rossz előérzetem lett. A sejtés, amit mélyen legbelül éreztem, kisvártatva valóra vált. A pislákoló gyertyafényben haladva az inas nyomában a hallon át, feltárult Lord Wesley dolgozószobája, amelyben a széles tölgyfaasztal mögött ült az a férfi, aki az összeesküvés egyik alapítója volt, akinek ötlete nyomán írtuk meg jövendő céljainkat és terveinket, nem beszélve a tagok névsoráról és a vérrel kevert pecsétről, amelyhez mind hozzájárultunk pár cseppel.
– Jöjjön csak bátran, Miss Tanner! Ne féljen, már nem eshet bántódása! – állt fel a magas, szálfatermetű öreg. Talán ötven lehetett, sose tudtam megítélni, nekem mindig túl korosnak tűnt, pedig egy időben apám szerette volna, ha a felesége leszek.
– Lord Wesley, apámat megölték! Bennünket elárultak! – kiáltottam hevesen. – Én is alig tudtam elmenekülni! A nyomomban vannak!
– Üljön csak le! Mondjon el mindent! Nagyon sajnálom az apját, nem hittem volna, hogy így végzi…– A férfi arcán fura mosoly ült. Nem volt benne egy szemernyi együttérzés sem, sőt némi gúnyt véltem kihallani belőle. – Hogy sikerült elfutnia?
– Tudja… – ekkor már a sírás kaparta a torkom. Egyszeriben összeállt a kép a fejemben. Ez az ember volt az, aki árulóvá lett. Nem tudtam honnan, de éreztem, ahogy néz, ahogy mosolyog.
– Amélia! Maga nagyon okos és bátor nő, de nem eléggé ahhoz, hogy elkerülje a bajt! Túlságosan megbízott másokban. Sejti már? Látom az arcán, hogy lassan megérti, hogy veszített. – Előre lépett, és bort töltött az egyik kristálypohárba. A piros lé éppolyan színű volt, mint a ruhám alját beszennyező.
– Maga ölette meg az apám? Maga akar lenni a király? – kiáltottam feldúltan.
– Dehogy akarok én király lenni, kedvesem! Van nekem egyéb dolgom is! És a kérdésére válaszolva elmondhatom, hogy nem, nem én ölettem meg, azt maga a király intézte, mert elege lett a kisded játékaikból. Egy ideig szórakoztatta, de most már tudja, hogy a hű embereit el kell távolítania, mert egyik sem érdemel mást, mint halált. Megéri, ugye?
– Én is? Hiszen én csak egy gyenge nő vagyok! – mondtam immár zokogva.
A Lord felnevetett.
– Maga minden, csak nem gyenge. Még idefelé jövet is képes volt ölni, és ezt nem sok nő mondhatja el magáról. Kedvesem, ha maga egy másik országban születik vagy egy másik korban, lehet, hogy császárnő is lehetett volna, itt azonban nem más, hogy egy hazaáruló, akinek lecsapják a fejét, ahogy megérdemli.
Ekkor már tudtam, hogy mindennek vége. Lehajtottam a fejem és nem könyörögtem. Amikor kinyílt a könyvek mögé rejtett titkos ajtó, és megjelent maga a király, térdre estem, és zokogtam, ahogy még soha életemben.
– Felség! Könyörüljön rajtam! Becsaptak, átvertek! – sikoltottam.
A király megcsóválta a fejét.
– Jobb színjátékot vártam öntől! – mondta. – Reméltem, hogy nem alázkodik meg, ha már a helyemre pályázott. Az is lehet, hogy mérhetetlen gőgje miatt inkább patkányok közé záratom. A kivégzés túl egyszerű lenne.
Azzal megfordult, és olyan csendben távozott, ahogy érkezett. Én, Amélia Tanner pedig ott térdeltem a vastag szőnyegen a hajnal első sugaraiban és megértettem, hogy ez a világ a férfiak világa. Egy nő hatalmi törekvései még inkább súlyosabbak, mint az övéké. Ezért is kell az életemet adnom, vagy patkányok között sínylődnöm, hogy ők élvezhessék a diadalukat.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
