Barbár Greg
Emily ragyogó mosollyal fogadott. Megölelt lágyan, mégis úgy, hogy éreztesse velem, hogy fontos vagyok neki.
– Greg, isten hozott! Már azt hittem, megfeledkeztél rólam! – mondta és hellyel kínált.
Kényelmesen elhelyezkedtem egy bársonykarosszékben. Szinte semmi nem változott nála. Minden finom, meleg és kényelmes volt a szobájában. Otthonos szőnyegek tarkították a falakat, mindenhol érződött, hogy a tulajdonosnak jó ízlése van. Semmi sem volt hivalkodó vagy közönséges.
– Emily, drágám, szebb vagy, mint valaha! – bókoltam neki.
– Te meg jobban hazudsz, mint valaha – nevetett hangosan és láttatni engedte hibátlan fogsorát. – Mesélj, mi szél hozott erre? Hiányoztam?
– Nagyon – mondtam játékos kötekedéssel a hangomban. – Szeretném elvinni a kis csomagot, amit tavasszal rád bíztam.
– Azt a csomagot? – ráncolta össze homlokát. – Nem pénzért jöttél?
– Nem, a pénzemet őrizd kérlek továbbra is. Nálad van a legjobb helyen! A csomagot szeretném.
– Azonnal előveszem! Addig válassz a szivarok közül! – mutatott az asztalra. Kis dobozokban a legfinomabb szivarok sorakoztak. Nem tudtam ellenállni nekik.
Emily a könyvespolchoz lépett, megnyomott egy láthatatlan gombot, és az egész polc elmozdult. Belépett mögé, majd pár pillanattal később egy fehér vászonba tekert csomagocskát nyújtott át.
– Biztosan el akarod vinni? Tudod, hogy ez mekkora veszélybe sodorhat.
– Igen, itt az ideje, hogy nálam legyen.
– Eljött a nap, amikor felhasználod?
– Azt hiszem, közeledik.
– Greg, gondold meg mit teszel! Életeket sodorsz veszélybe! Megéri?
– Emily, ne aggódj! Tudom, hogy mit kell tennem. – Rágyújtottam az egyik szivarra és finom füstje terjengeni kezdett a szobában. Nem mondtam igazat, mert nem voltam biztos abban, hogy tényleg tudtam, mi a dolgom.
– Sejtem, hogy átgondoltad! Tud még valaki róla? Nem követett senki?
Elgondolkodtam. Igen, tud…De nem fog elárulni.
– Nem követett, figyeltem. És rád senki nem gyanakodna.
Emily elmosolyodott, közelebb lépett, és kedvesen megcirógatta az arcom.
– Nem szeretném, ha bajod esne – mondta. – Tudod, hogy nagyon fontos vagy nekem.
– Tudom, de meg kell tennem…Kérlek, bízz bennem és ne aggódj!
Felálltam, megöleltem őt, és nem sejtettem, hogy ez lesz az utolsó találkozásunk.
A kapuig kísért. Megcsókolt és vonakodva utamra engedett. Jókedvűen, mégis kissé eltöprengve indultam Árnyékra. Még láttam, ahogy bemegy, ahogy a kacér mosoly beragyogja az arcát. Csodálatos nő. Okos, megbízható és hűséges.
Patkány Joe
Szikla Ted-et még azokból az időkből ismertem, amikor a jófiúk táborát gazdagítottam.
Jane halála után, amikor eszemet vesztve a fájdalomtól, elszöktem apám házából, ő volt az, aki befogadott. Fiatal kölyök voltam, még a bajuszom is alig nőtt ki. Minden tőle tanultam. Azt is, hogy hogyan legyek úrrá a fájdalmamon. De megtanított arra is, hogy a keménység mindig kifizetődő. Fiaként szeretett, de a tanítványának lenni nem volt egyszerű feladat. Azt mondta, embert farag belőlem, mert eddig egy elkényeztetett puhány voltam. És igaza volt. Egy évig tartott a képzésem. De addigra már remek zsebtolvaj, kardforgató, ügyes szerencsejátékos és nem utolsó sorban a női szívek gyakori megrontója lett belőlem. Jane-t nem feledtem, és talán lenézve rám onnan fentről, nem is lenne rám büszke, de hát elment, nekem meg élnem kell.
Szikla Ted-nek a kocsma volt az otthona. Szó szerint, mert az ivó felett lakott, ami az övé volt. Piszkos kis hely volt, ragacsos falakkal, soha fel nem mosott padlóval. Ehhez képest Herceg volt a neve. Számtalanszor gúnyolták már ezért, de ő csak megrántotta a vállát, s azt felelte, hogy ha keresztelőre vágyik, majd szól.
Londont azért is szerettem, mert el lehetett benne tűnni nyomtalanul. Olyan vegyes volt itt minden…Nem érhette az embert sok meglepetés. És a világon talán itt volt a legtöbb kocsma. Valahogy egyik sem ment tönkre. Ahogy közeledtem Wellington Street-en a Herceg felé, kellemes izgalom vett rajtam erőt. Már előre örültem annak, hogy láthatom Tedet. A kocsma, ha lehet, még lepusztultabb volt, mint emlékezetemben. A falak barnák voltak a kosztól, a bejárat mellett egy férfi feküdt arccal a hányásában. Na, itthon vagyok, gondoltam mosolyogva. Szétnéztem. Tizenöt-húszan lehettek odabent, kártyáztak, kockáztak és vedelték a vizezett bort, no meg a rumot. Egy igen csinos lányka járkált köztük. Nem lehetett több tizenhétnél. Látszott az arcán, hogy gyűlöli az összes vendéget. Hosszú barna haja derekáig ért. Karcsú derekát kiemelte a fűzője. Szeme is barna volt, de nem mosolygott. Amikor rám nézett, az volt a tekintetében, hogy na, egy újabb részeges fajankó érkezett. Nem is értettem, hogy Ted hogyan tudott ilyen lányt alkalmazni. Túl szép volt ezek közé a falak közé.
– Kisasszony! – szólítottam meg. – Hozna nekem egy kancsó bort?
– Azonnal uram! – válaszolta készségesen. Aztán nevetni kezdett a szeme.
– Joe! Úristen! Te vagy az? – kiáltotta. Máris repült a nyakamba. Ahogy átölelt puha karjaival, arra gondoltam, szerencsefia vagyok, de vajon ki lehet a lány.
– Nem ismersz meg? – kérdezte ragyogó mosollyal. – Nézz meg jól!
Ekkor kitisztult az agyam.
– Victoria! – mondtam örömmel.
– Igen!
Ted lánya volt az, akit utoljára öt éve láttam. Akkor még kislányka volt.
– Gyönyörű lettél, tudod? – kérdeztem somolyogva.
– Te viszont semmit nem változtál! – mondta és kibontakozott karjaimból. – Nagyon aggódtunk érted. Apám boldog lesz, hogy láthat. Megyek, előkerítem, lepihent, mostanában sokat gyengélkedik. – Azzal faképnél is hagyott. Ted soha nem volt beteg. Erős és kemény volt, mint a kőszikla. Ha gyengélkedik, akkor nagy baj lehet, gondoltam idegesen.
Barbár Greg
Észre sem vettem az idő múlását. Már hét óra is lehetett, amikor elindultam Patkány Joe hajójára, Árnyékra. Tudtam, hogy nem mindennapi hajó, de azt is, hogy ez külsejében nem mutatkozik meg, mert Joe-nak mindig el kell vegyülnie a kikötőben, a hajója nem kelthet feltűnést. Tehát egy háromárbócost kerestem, és azon töprengtem, vajon, milyen zászló alatt futhat a hajó. Csak tippelni tudtam. Legyen francia, gondoltam, abból van itt a legtöbb. Londonban rengeteg francia kereskedőhajó kötött ki. Kis csomagomat alaposan elrejtettem a zubbonyom alá, reméltem, hogy senki nem veszi észre. Az életemnél is jobban kellett rá vigyáznom. Vajon miféle meglepetést tartogat nekem egykori pajtásom? Valami egzotikus állatot tart? Vagy egy rabszolgát hozott magával valamelyik Csendes-óceáni szigetről? Vagy olyan vacsora lesz, amitől kidobom a taccsot?
A kikötőben most nem volt olyan nagy a nyüzsgés, mint délután. Minden elcsendesedett, a matrózok háromnegyede hullarészegen fetrengett valamelyik ivó sarkában vagy éppen a szajháknál múlatta az időt. Messziről kiszúrtam Árnyékot. Csodálatos hajó volt. Tökéletes a maga nemében, és gyors, mint a szélvész. Francia lobogó lengett rajta. Ezen mosolyognom kellett. Joe lassan kiismerhetővé válik? Vagy csak én ismertem túl régóta?
Úgy tűnt a hajó üres, de tudtam, hogy ez lehetetlen. Alighogy ráléptem a felvezető pallóra, rögtön egy matróz ugrott elém és kést szegezett a torkomnak.
– Hova, hova uraság ilyen sebesen? – vicsorgott rám fogatlan szájával, amiből erős fokhagymabűz áradt.
– Lassan a testtel komám! – mordultam rá. – Szólj a kapitánynak, de tüstént, hogy Greg van itt.
– Miféle Greg? – nézett rám buta tekintettel, de a kést már elvette a torkom elől.
– Barbár Greg! – kiáltottam dühösen. – De rögvest indulj, mert még kibújik a keresztény álca mögül a valódi barbár!
Erre el is kotródott. Pár másodperc múlva, amikor előkerült, egészen megváltozott az ábrázata. Alázatos lett és tisztelettudó.
– Erre parancsoljon! – tessékelt be. – A kapitány már várja.
Amikor kinyílt az ajtó, egykori barátom széles mosollyal sietett elém.
Megölelt, mintha nem lennék már jóideje ellenségek. Micsoda képmutató fráter!
– Greg, cimbora! Hadd mutassak be neked egy gyönyörű hölgyet! – Azzal sztal felé fordult.
A lábam földbe gyökerezett azon nyomban. Ott ült bordó selyemruhában Amélia Tanner. Pontosan az az Amélia, akit oly jól ismetem.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
