Mint minden útinapló, ez is szubjektív lesz. A sorok írója előrebocsátja, hogy utálja a hideget, a telet, és a havat is csak a meleg szobából szereti nézni, no meg a filmeken. Ennek ellenére úgy döntött, Zakopanet látni kell. Ez a közösségi felületek erőteljes nyomására következett be, jegyzem meg.
Szóval, Lengyelország, kocsival öt óra, attól függ, honnan indul az ember lánya. Én Pest megyéből vágtam neki, és nyitott akartam maradni, leszámítva a vastag zoknihegyeket, sálat, sapkát és mindent, amitől emberi formája csak a csodás influencereknek van, akik nem fáznak semmilyen hóban, télben egy-két bejelentkezés vagy fotó erejéig.
Szállást nem az említett városban foglaltunk, mert ott ilyenkor elszaladnak az árak, hanem a tizenöt percnyi útra lévő Zabban. Egyébként csendes, egyszerű falucska, és birkákon kívül másokkal nem találkoztunk. Akkor még nem tudtuk, hogy a negyedóra sose annyi lesz, mert minden lehető útvonalon dugó van, és a menetidő hol negyven perc, hol egy óra, pedig már túl voltunk a karácsonyi őrületen. No, de ugrás vissza az útra.
Szlovákián áthaladva megállapíthattam, hogy a falvak ott is egyszerűek, és a házakat feltűnően kevéssé díszítik fel. A tél szürke, sáros, és vajmi kevesen róják az utcákat az ünnepek utáni kajakómában. Ellenben átlépve a határon, minden megváltozik. Eleve a Tátra feltárul előttünk teljes szépségében. Már az csodálatos, hogy nem kell várakozni, semmi vizsgálat, csak suhanunk be egykori testvérországunkba. Itt már bőven van hó, és leírhatatlanul szép erdőkön vezet át az út.
Ha van téli meseország, akkor biztosan itt kezdődik. A fenyők roskadoznak a hótakaró alatt, amely lágyan rásimul az ágaikra, de a messzi hegycsúcsokra is, és ámulatból ámulatba ejtik az Alföld egyhangúságán nevelkedett földi utazót. A hegyvidék többszintes faházai szintén szokatlan látványt nyújtanak, minden kicsit olyan, hogy azt várnánk, kilépjen Jancsi és Juliska az egyikből, a másikból pedig a törpék gyalogoljanak ki szép sorjában. A házak újak, régiek vegyesen, és a lemenő nap sugaraiban valóban átváltoznak meseszerűvé. A valóságtól elrugaszkodva arra gondol az érkező, hogy ilyen rönkházban csodás lenne a kandalló előtt ülni és persze forrócsokit kortyolgatni.
Zakopaneba való érkezés azonban hamar fejbe kólint a maga valóságával. Ember ember hátán, és piszok hideg van. A vásárlóutca, a Krupówki kivilágítva bizonyára sokat tetszését elnyeri, de engem egyszerűen nem fogott meg. A latyakos, összetaposott hóban vergődni egyik árustól a másikig nem tűnt nagy élvezetnek. Nagyjából mindenhol ugyanaz kapható, de érdemes kipróbálni a grillezett sajtot lekvárral, és a felfűzött krumpliszirmokat is, bár ez utóbbi valljuk be, nem más, mint sültkrumpli. A forralt bor olyan, de olyan forró, hogy eltart egy ideig, mire átmelegít, mert szánkhoz érinteni se lehet. Érdekes tapasztalat, hogy alig tud valaki angolul, és minden, de minden lengyelül van kiírva. Ez a nyelv nem hasonlít egyetlen szlávhoz sem, és az írásmódja is annyira eltérő, hogy a máskor ismerős szlovák, szlovén, szerb szavak itt egyáltalán nem tűnnek annak. Kártyával is igen kevés helyen lehet fizetni, még a Tarzan Zoo nevű miniállatkertben sem, ahol azért a kisgyerekesek bőven megfordulnak. (Eurót elfogadnak!)
Zakopaneban minden második turista magyar. Lépten nyomon hallani őket, de ha nem szólalnának meg, a pufi kabát, a bojtos sapka minden látogatót azonnal felismertetne. Tényleg fél Magyarország ott keresi a tél varázsát. A belvárosban csilingelő lovaskocsikon is lehet közlekedni, de sokan szánkón húzzák gyerekeiket, mert a járdákon megmaradt a hó, és ezért senki nem balhézik. Ott ez rendjén van. A kivilágított házak, a nagy Alkohole feliratok azoknak is kedvére vannak, akik nem találják meg a legvastagabb szőrmekabátot vagy sálat. Mit ad isten, cigarettát lehet venni olyan helyeken, ahol nincs 18-as karika, és ez a magyar szemnek már szokatlan jelenség.
A Gubalowka már kora délelőtt forgalmas, fel lehet menni kocsival is a tetőre, és gyanús kinézetű ifjak szedik a parkolópénzt, persze nyugtát nem adnak, így gondolom, eredményesebb a napjuk. Állítják, hogy egész nap parkolhatunk 20 zlotyiért, de koraeste senki nem kérdezi meg, hogyhogy ott vagyunk megint. Ragyogó látványban lehet része annak, aki letekint a városra, amely olyan, mint egy csillogó ékszerdoboz. Dél körül érkezni már nem az igazi, ködbe vesznek a hegyek, hiába süt a nap hétágra…
Még egy látványosságot meg kell említenem azoknak, akik szeretik a varázslatot, ez pedig a vásártól egy köpésre lévő kivilágított fénypark. A Park Miliona Swiatel minden felnőttet és gyereket elvarázsol. Az Ének az esőben dallamaira bóklászhatunk óriási ernyők, kávéscsészék és körhinták körül, miközben kicsit gyerekké válhat mindenki, aki szereti a csodákat. Nem olcsó, de megéri, mert fotózásra is kiválóan alkalmas.
Sajnos, még nem a napokban nem nyílt meg a Hólabirintus, ami szintén a várost látogatók kedvence. Mivel mi nem készültünk síelni, erről bővebben vagy egyéb téli sportokról a gyalogolni szerető turista nem igazán tud beszámolni.
Arról viszont igen, hogy a Zabon lévő helyes kis lakásban éjjelre lekapcsolták a fűtést, ami nem esett túl jól. Az is furcsa volt, hogy amint elhagytuk a szállást, hogy a városba vergődjünk hosszú autósorban vesztegelve, a tulajdonosok azonnal belátogattak a lakrészünkbe és levitték a szemetet. Ilyet eddig nem tapasztaltunk soha. Hazainduláskor is szaladtak fel megnézni, minden rendben van-e. Ezt onnan tudtuk, hogy a teraszról integettek, miközben mi még odalent pakoltunk a kocsinkba. Bizonyára aggódtak, de mi egy törölközőt se lovasítottunk meg.
A téli képeslapban való séta csak három napig tartott. Azt kell mondanom, hogy szép volt, jó volt, de nem az a fajta, amitől az ember levegőt nem kap örömében. Kellemes, de semmi több.
Kép forrása: Pinterest
