„Róza leült egy padra az aprócska tér szélén, és maga elé bámult. Rossz volt az élet egyedül. Rossz volt felébredni az üres ágyban. Még rosszabb volt este lefeküdni. Hiányzott neki a simogatás, az ölelés. És jelen állapot szerint nem úgy tűnt, mintha ez a helyzet orvosolható.”
Egy új kezdet – A sorozat előző részét itt olvashatod
Tízpercnyi üldögélés után felállt. A férfi épp akkorra ért oda. Mintha őt kereste volna.
– Ne haragudjon – szólította meg -, kérdezhetek valamit?
Róza ijedten nézett rá. Mit akarhat tőle ez az idegen? Aztán gyorsan rendre utasította magát és egy félmosolyt is rajzolt a szája sarkába.
– Parancsoljon!
– Tudom, hogy ostobán hangzik, meg közhelyesen, és talán nem is eredeti, de akkor is meg kell kérdeznem.
– Essünk túl rajta… Ilyen bevezető után kíváncsivá tett.
A férfi zavartan hallgatott.
– Az a kérdés motoszkált bennem, hogy egy ilyen nő, mint maga, miért nem ismerkedik a hétköznapokban? Miért irodát választ?
Róza elpirult. Ilyen nő? Milyen nő ő?
– Milyen nőnek gondol? – kérdezte idegesen.
– Látszik magán, hogy nem ostoba. Emellett fiatal és csinos.
– Köszönöm, de ha mindez igaz is, akkor sem egyszerű. Önnek biztosan nincs tapasztalata e téren. Csak azért mondhat ilyesmiket.
Érezte, hogy a hangjából süt az ellenségesség. Pedig nem volt szándékos. Miért bántotta volna az idegent, aki vette a bátorságot és megszólította? Mégis úgy nézett ki, hogy azonnal támadna, pedig nem is akarták megbántani.
– Igaza van, tényleg elszoktam már az ismerkedéstől. Hosszú ideje nem gyakorlom. Nem akartam felkavarni a kérdésemmel, csak kíváncsi voltam. Elnézést.
Azzal megfordult és elindult az ellenkező irányba.
Róza kétségbeesetten nézett utána. Hónapok óta végre valaki rendes hangon szól hozzá, erre ő azonnal nekimegy. Hát valóban elment a józan esze? Igaz lehet a barátnőjének, a hiányzó szex ment az agyára?
Gyors elhatározással a férfi után sietett, megragadta a karját.
– Kérem, ne bántódjon meg! – mondta, és nem engedte el.
Az ismeretlen meghökkent, de arcának kedvessége nem tűnt el.
– Sajnálom, hogy olyan faragatlan voltam. Nem szoktam undok lenni, de most valahogy sikerült.
A férfi hosszan nézte a nőt, majd elnevette magát.
– Látom, van önkritikája. Nem haragszom, megértem. Hadd mutatkozzak be: Pál vagyok, de mindenki Palkónak hív, mint egy meseszereplőt. Kivéve tán anyámat, akinek Palika maradtam.
– Nagyon örülök! Róza vagyok. Mindenkinek Róza. Szerencsével járt az irodában?
– Talán. Van kedve meginni egy kávét velem, csakhogy kiengeszteljen?
A kérdés feltevője pimaszul, de lehengerlően somolygott a bajsza alatt.
Róza az órájára pillantott. Ebédideje lejárt, már az asztalánál kellett volna ülnie. De bólintott. Majd később kimenti magát, eleget túlórázott már ingyen az évek során.
Úgy érezte, a férfival való találkozás sorsszerű.
Van az emberben egy rejtett rekesz, amelyben titkos érzéseket őriz. És ez a rekesz nem sokszor nyílik ki egy élet folyamán. Ám ott, azon a délutánon Róza megérezte, hogy valami történt benne legbelül. Egy eltévedt pillanat alatt. Nem szerelem volt ez, nem olyan ostoba filmbeli jelenet, hanem valami biztos tudás, amely azt mutatta, valami elkezdődhet.
– Örömmel – kiáltotta, és ekkor vette észre, hogy még mindig a férfi karjába kapaszkodik. – Elnézést – suttogta zavartan.
– Semmi gond, örülök, ha belém karol.
Róza mégis kihúzta a kezét, de a szavak tagadhatatlanul megsimogatták. Végignézett a férfin, aki talán egy-két évvel lehetett idősebb nála. Szeme sarkában ült pár szarkaláb, de ettől még karakteresebb lett az arca. Középmagas volt, barna és pici pocakja volt csak. Tetszett neki.
– Jöjjön, tudok a közelben egy csendes helyet, ihatnánk egy teát vagy, amit szeretne.
A hely egy indiai teaház volt, ahol negyvenkétféle tea közül lehetett választani. Füstölők kellemes illata töltötte be a teret és azonnal otthonos légkört teremtett.
A fiatal, fekete hajú pincérlány széles mosollyal üdvözölte őket. Pontosan úgy, mintha régi ismerősök lettek volna.
Rajtuk kívül még két vendég volt. Amikor a tea megérkezett, Pál mesélni kezdett.
– El akarom adni a házunk. A feleségem nyolc éve ment el. Azóta nem gondoltam új életre. De eljött az ideje. Egy lányom van, ő egyetemista. Úgy gondoltam, szükségem lenne valakire, akivel együtt lehetek Enikő után is, de már másik házban, egy új életben.
Róza hallgatott. Ugyanezt érezte, csak ő már rég eladta a közös fészket.
– Szeretném, ha mesélne magáról. Tudom, hogy nem ismer, de én meg akarom ismerni.
– Rendben. Igyunk pertut egy teával és tegeződjünk, jó?
– Abszolút! Úgysem tegeződtem még össze egy tea mellett senkivel.
Pál megint nevetett. Ez végtelenül szimpatikus volt a nőnek. Régen találkozott már valakivel, aki nem volt megsavanyodva vagy kétségbeesve.
Két óra múlva sok dolgot tudtak egymásról. Hasonló volt a sorsuk és tulajdonképpen hasonló volt a jövőképük is.
– Véletlenek nincsenek – mondta Pál. – Egy iroda, ahol házat és társat is lehet szerezni… Csak azt jelentheti, hogy találkoznunk kellett.
– Nem hiszek a fülemnek! Te romantikus vagy?
– Igen, de ne mondd senkinek, mert manapság nem menő.
– Esküszöm, hallgatok róla, mint a sír.
A férfi telefonja ekkor üzenetet jelzett. A nőre nézett, mintha megkérdezné, nem zavarja-e. Ez nagyon tetszett Rózának.
– Te jó ég! Mennem kell! A lányom gépe nem sokára leszáll! Megígértem, hogy kimegyek érte.
Felálltak. Róza felvette a kabátját és figyelte a férfi határozott mozdulatait, amellyel a pulthoz lépett, fizetett és borravalót adott.
A kávézó előtt Pál megtorpant.
– Róza! Most tényleg sietnem kell, de van kedved találkozni még velem? Szeretnék sok mindent tudni rólad.
– Szívesen!
– Add meg a számod és kereslek. Vagy tudod mit, megcsörgetlek most.
A nő eldarálta neki, közben meg arra gondolt, hogy senki sem hinné el neki, hogy negyvennyolc évesen úgy dobog a szíve, mint kamaszkorában, amikor az osztály legrosszabbjába volt szerelmes. Elmúlhatott akár harminc év is, a szív ezt nem tudta. Önkéntelenül belekarolt Pálba és egy jó darabon együtt sétáltak vissza Róza kocsijáig. Csak egy egyszerű nap volt, amikor nem kelt fel szebben a nap, nem is ragyogott jobban, de valakik odafenn úgy döntöttek, hogy két lelket összehoznak ebben a földi zűrzavarban.
Pál megvárta, hogy Róza beül és széles mosollyal elköszönt. Az ő szívének dobogását senki nem vette észre, pedig felesége halála óta először érzett valami különlegeset. Felpillantott az égre, mintha hálát adna… Ez így is volt. A fentiek aznap jól dolgoztak.
VÉGE
fotó: Pinterest
