Egy új kezdet – 3. rész

„Róza leült egy padra az aprócska tér szélén, és maga elé bámult. Rossz volt az élet egyedül. Rossz volt felébredni az üres ágyban. Még rosszabb volt este lefeküdni. Hiányzott neki a simogatás, az ölelés. És jelen állapot szerint nem úgy tűnt, mintha ez a helyzet orvosolható.”

Egy új kezdet – A sorozat előző részét itt olvashatod

Tízpercnyi üldögélés után felállt. A férfi épp akkorra ért oda. Mintha őt kereste volna.
– Ne haragudjon – szólította meg -, kérdezhetek valamit?
Róza ijedten nézett rá. Mit akarhat tőle ez az idegen? Aztán gyorsan rendre utasította magát és egy félmosolyt is rajzolt a szája sarkába.

– Parancsoljon!
– Tudom, hogy ostobán hangzik, meg közhelyesen, és talán nem is eredeti, de akkor is meg kell kérdeznem.
– Essünk túl rajta… Ilyen bevezető után kíváncsivá tett.

 
 

A férfi zavartan hallgatott.

– Az a kérdés motoszkált bennem, hogy egy ilyen nő, mint maga, miért nem ismerkedik a hétköznapokban? Miért irodát választ?

Róza elpirult. Ilyen nő? Milyen nő ő?

– Milyen nőnek gondol? – kérdezte idegesen.
– Látszik magán, hogy nem ostoba. Emellett fiatal és csinos.
– Köszönöm, de ha mindez igaz is, akkor sem egyszerű. Önnek biztosan nincs tapasztalata e téren. Csak azért mondhat ilyesmiket.

Érezte, hogy a hangjából süt az ellenségesség. Pedig nem volt szándékos. Miért bántotta volna az idegent, aki vette a bátorságot és megszólította? Mégis úgy nézett ki, hogy azonnal támadna, pedig nem is akarták megbántani.

– Igaza van, tényleg elszoktam már az ismerkedéstől. Hosszú ideje nem gyakorlom. Nem akartam felkavarni a kérdésemmel, csak kíváncsi voltam. Elnézést.

Azzal megfordult és elindult az ellenkező irányba.

Róza kétségbeesetten nézett utána. Hónapok óta végre valaki rendes hangon szól hozzá, erre ő azonnal nekimegy. Hát valóban elment a józan esze? Igaz lehet a barátnőjének, a hiányzó szex ment az agyára?

Gyors elhatározással a férfi után sietett, megragadta a karját.

– Kérem, ne bántódjon meg! – mondta, és nem engedte el.
Az ismeretlen meghökkent, de arcának kedvessége nem tűnt el.
– Sajnálom, hogy olyan faragatlan voltam. Nem szoktam undok lenni, de most valahogy sikerült.

A férfi hosszan nézte a nőt, majd elnevette magát.

– Látom, van önkritikája. Nem haragszom, megértem. Hadd mutatkozzak be: Pál vagyok, de mindenki Palkónak hív, mint egy meseszereplőt. Kivéve tán anyámat, akinek Palika maradtam.
– Nagyon örülök! Róza vagyok. Mindenkinek Róza. Szerencsével járt az irodában?
– Talán. Van kedve meginni egy kávét velem, csakhogy kiengeszteljen?

A kérdés feltevője pimaszul, de lehengerlően somolygott a bajsza alatt.

Róza az órájára pillantott. Ebédideje lejárt, már az asztalánál kellett volna ülnie. De bólintott. Majd később kimenti magát, eleget túlórázott már ingyen az évek során.

Úgy érezte, a férfival való találkozás sorsszerű.

Van az emberben egy rejtett rekesz, amelyben titkos érzéseket őriz. És ez a rekesz nem sokszor nyílik ki egy élet folyamán. Ám ott, azon a délutánon Róza megérezte, hogy valami történt benne legbelül. Egy eltévedt pillanat alatt. Nem szerelem volt ez, nem olyan ostoba filmbeli jelenet, hanem valami biztos tudás, amely azt mutatta, valami elkezdődhet.

– Örömmel kiáltotta, és ekkor vette észre, hogy még mindig a férfi karjába kapaszkodik. – Elnézést – suttogta zavartan.
– Semmi gond, örülök, ha belém karol.

Róza mégis kihúzta a kezét, de a szavak tagadhatatlanul megsimogatták. Végignézett a férfin, aki talán egy-két évvel lehetett idősebb nála. Szeme sarkában ült pár szarkaláb, de ettől még karakteresebb lett az arca. Középmagas volt, barna és pici pocakja volt csak. Tetszett neki.

– Jöjjön, tudok a közelben egy csendes helyet, ihatnánk egy teát vagy, amit szeretne.

A hely egy indiai teaház volt, ahol negyvenkétféle tea közül lehetett választani. Füstölők kellemes illata töltötte be a teret és azonnal otthonos légkört teremtett.
A fiatal, fekete hajú pincérlány széles mosollyal üdvözölte őket. Pontosan úgy, mintha régi ismerősök lettek volna.
Rajtuk kívül még két vendég volt. Amikor a tea megérkezett, Pál mesélni kezdett.

– El akarom adni a házunk. A feleségem nyolc éve ment el. Azóta nem gondoltam új életre. De eljött az ideje. Egy lányom van, ő egyetemista. Úgy gondoltam, szükségem lenne valakire, akivel együtt lehetek Enikő után is, de már másik házban, egy új életben.

Róza hallgatott. Ugyanezt érezte, csak ő már rég eladta a közös fészket.

– Szeretném, ha mesélne magáról. Tudom, hogy nem ismer, de én meg akarom ismerni.
– Rendben. Igyunk pertut egy teával és tegeződjünk, jó?
– Abszolút! Úgysem tegeződtem még össze egy tea mellett senkivel.

Pál megint nevetett. Ez végtelenül szimpatikus volt a nőnek. Régen találkozott már valakivel, aki nem volt megsavanyodva vagy kétségbeesve.

Két óra múlva sok dolgot tudtak egymásról. Hasonló volt a sorsuk és tulajdonképpen hasonló volt a jövőképük is.

– Véletlenek nincsenek – mondta Pál. – Egy iroda, ahol házat és társat is lehet szerezni… Csak azt jelentheti, hogy találkoznunk kellett.
– Nem hiszek a fülemnek! Te romantikus vagy?

– Igen, de ne mondd senkinek, mert manapság nem menő.
– Esküszöm, hallgatok róla, mint a sír.

A férfi telefonja ekkor üzenetet jelzett. A nőre nézett, mintha megkérdezné, nem zavarja-e. Ez nagyon tetszett Rózának.

– Te jó ég! Mennem kell! A lányom gépe nem sokára leszáll! Megígértem, hogy kimegyek érte.

Felálltak. Róza felvette a kabátját és figyelte a férfi határozott mozdulatait, amellyel a pulthoz lépett, fizetett és borravalót adott.

A kávézó előtt Pál megtorpant.

– Róza! Most tényleg sietnem kell, de van kedved találkozni még velem? Szeretnék sok mindent tudni rólad.
– Szívesen!
– Add meg a számod és kereslek. Vagy tudod mit, megcsörgetlek most.

A nő eldarálta neki, közben meg arra gondolt, hogy senki sem hinné el neki, hogy negyvennyolc évesen úgy dobog a szíve, mint kamaszkorában, amikor az osztály legrosszabbjába volt szerelmes. Elmúlhatott akár harminc év is, a szív ezt nem tudta. Önkéntelenül belekarolt Pálba és egy jó darabon együtt sétáltak vissza Róza kocsijáig. Csak egy egyszerű nap volt, amikor nem kelt fel szebben a nap, nem is ragyogott jobban, de valakik odafenn úgy döntöttek, hogy két lelket összehoznak ebben a földi zűrzavarban.

Pál megvárta, hogy Róza beül és széles mosollyal elköszönt. Az ő szívének dobogását senki nem vette észre, pedig felesége halála óta először érzett valami különlegeset.  Felpillantott az égre, mintha hálát adna… Ez így is volt. A fentiek aznap jól dolgoztak.

VÉGE

Előző rész

fotó: Pinterest

 

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here