Abban a kisvárosi miliőben, amelyben Amál élt, mindig volt valami elmúlástól való félelem. Már akkor is, amikor még Amál fiatal volt, hisz alig húsz évesen elveszítette vőlegényét egy balesetben és azóta nem hitt a halhatatlanságban. István autója fékezés nélkül csavarodott fel egy fára valahol a Balatonra vezető utak egyikén. Azonnal meghalt. Huszonöt éves volt, épphogy befejezte az egyetemet a mérnöki karon.
Amál majd belepusztult, de aztán összeszedte magát. Anyja, aki nem kedvelte a fiút, annyit mondott, túlságosan nagyra volt magától, és ez lett a veszte. Ezt a megjegyzését később letagadta, de Amál nem felejtette el. Talán még meg is bocsájtotta volna neki, ha nem találja meg egy könyvben azt a levelet, amely megváltoztatta az életét.
Egy évvel azután, hogy István meghalt, egy láda könyv érkezett postán. A fiú anyja küldte. Nem értette, hogy miért nem szólt, hogy menjen át érte, de elfogadta a döntését. Valószínűleg nem akarta látni őt, és semmiképp nem szerette volna, hogy a találkozás sebeket tépjen fel.
A posta viszont személytelen és egyszerű megoldásnak tűnt. Arra sem kapott soha választ, hogy ezeket a könyveket miért válogatta ki, hisz megtarthatták volna.
Csupa verseskötet volt és néhány Jókai meg Verne Gyula. Mind gyönyörű bőrkötésben. A szoba közepére pakolva lassan fogott bele a múltidézésbe. Jól esett arra gondolnia, hogy István mindegyiket megérintette. Azon a délutánon szinte érezte a jelenlétét. Sorra belelapozott a könyvekbe és itt-ott széljegyzeteket látott bennük. Némelyikbe volt egy-egy cetli, amire a fiú kijegyzetelte az érdekesebb gondolatokat. Az utolsók egyikében rábukkant egy levélre. Nem sokkal a fiú halála előtt adták fel. Pontosan egy héttel előtte: 1971. június 12-én. A kézírás ismerős volt, de azt hitte, a képzelete játszik vele.
Széthajtotta a lapot és már biztosan tudta, nem téved. Anyja írta a vőlegényének. Szerelmes levél volt. Egy negyvenéves nő levele, aki bevallja, hogy első pillanattól többet érez iránta, mint szabadna. Kérve kérleli, hogy ne vegye el a lányát, mert ő azt nem bírja elviselni.
Amál lehunyta a szemét és arra várt, hogy szakadjon már le az ég, mert a föld nem bírja elhordani ezt a gyalázatot. Maga előtt látta anyját, aki akkor már szerinte öregasszony volt, és semmi mással nem törődött, minthogy férjet találjon a lányának.
A lány felállt és a komódhoz lépett. Kivette az egyik fényképalbumot, és kinyitotta az 1971-es évnél. A majálison voltak négyen: anyja, Lajos bácsi, István és ő. Vattacukor volt a kezükben, Lajos bácsinál sör, és nevettek. Pontosabban csak a két nő. Amál anyja világoskék kartonruhát viselt, minit, amely megmutatta, hogy jó lába van. Egy picit kigömbölyödött az évek során, de messze nem tűnt olyan öregnek, mint ahogy a lánya gondolta. Egy életvidám, vagány nő kacagott ki a világba, akit csak a túlságosan fiatal és magabiztos lányok látnak korosodónak.
A képet alaposan ízekre szedve vette csak észre, hogy István anyját nézi. Nem kedvesen, inkább méregetve. Persze, lehetett mindez belemagyarázás is.
A másik férfi nem sokkal a kép készülte előtt kezdett udvarolni az anyjának. Kövérkés, bajszos ember volt, autószerelő. Jól menő műhelye volt a városban, nem szenvedett hiányt semmiben. Volt bőven Trabant és Wartburg, amit meg kellett javítani.
István soha nem mondta el a levelet. Talán, mert szégyellte. Mit is mondhatott volna? Amál elképzelte a jóképű, langaléta fiút, akit nehéz volt zavarba hozni, de olykor sikerült. Még most is, ötven évvel később is maga előtt látta szép formájú kezét és villogó szemét. Hamar felkapta a vizet, de hamar el is engedte mérgét. Nem lett volna nehéz mellette az élet.
Puha mozdulattal megsimogatta a képet és visszatette a helyére. Ötven év… Csak egy pillanat. Senki nem hiszi az elmúlás keservét, csak megéli. Ötven év, amelyet nélküle élt meg. Lehet, hogy talán nem is lett volna szép együtt. Meglehet, hogy elátkozta volna a napot is, amikor megismerte. Így viszont megmaradt a ragyogása. Nem igazi ragyogás volt ez, csak az elvesző emlékek visszatükröződése.
Fél évszázad összes nyara és tele sem volt elég neki, hogy hinni tudjon újra a szerelemben. Mégis igyekezett. Erőnek erejével kapaszkodva, görcsösen, ahogy az ember a markába akarja szorítani a vizet, de annak minden cseppje menekül.
Anyja színjátéka, amellyel megpróbálta elhitetni, hogy István nem neki való, a legalávalóbb cselekedet volt, amit valaha is megélt. Addig volt érthetetlen, amíg a levél helyre nem tette a dolgokat. Évekig nem maradt vele kettesben. Szinte azonnal elköltözött. Mindenki azt hitte, hogy agyára ment a gyász. Már-már szánakoztak rajta, mert a részvét kikopott lassan a városka lakóiból.
Akkor találta ki a társkeresős délutánokat, amikor kezdett visszatérni a fénybe a gyász vihara után. Nem párt akart találni, hanem valami ostoba, önkínzó módon a szerelmet akarta meglesni. Meg akarta figyelni, mások hogyan élik meg, hogyan bontják a varratokat szorosra fércelt szívük körül. Az első évek nyögvenyelősen teltek, ám a város az emberekkel együtt felejtett. Egy idő után Amál délutánjainak híre kelt, és akiben volt egy kis kíváncsiság, megfordult nála. Köttettek igazi házasságok, alakultak ki szerelmek szeme láttára, de még mindig nem tudta, van-e értelme az egésznek.
Persze a pénz jól jött, és unatkozni sem unatkozott. A hetvenes évek szabadossága mégse ragadta el. Nem szerette az új zenéket, és a hozzá hasonló korú férfiakat megvetette. Mind ostobának és unalmasnak tűnt.
Azokon a délutánokon, amikor jöttek a fiatalok és a középkorúak, rendre szép ruhát húzott, haját is megmosta. Senki nem értette, hogy harminc felé közeledve miért nem keres már valakit ő is, hiszen egy fájdalom sem tart örökké. István hiánya utáni fájdalom lassan megszelídült, nem sajgott minden percben, ha úgy lett volna, biztosan megbolondult volna. Nincsenek örök kínok és örök szerelmek sem, nyugtatta magát, mégse nyitotta ki a szívét. Teste nem volt ennyire belenyugvó, hívta az ölelés, de elbújt előle.
Egyetlen egyszer jelentkezett egy apróhirdetésre, és kifejezetten kérte, hogy nem a szülővárosában találkozzanak. Más nevet hazudott, más lakóhelyet, csakhogy ne lehessen lenyomozni, telefonszámot meg véletlenül sem adott meg. Már rég nem lakott otthon, szerencsére megörökölte nagyanyja lakását a belvárosban. Tágas bérlakás volt, télen kifűteni sem volt könnyű, de azt az érzetet keltette benne, hogy ő úrinő. Az úrinő pedig ismerkedős délutánokat szervezett. Nem tűrte meg az italt és a cigarettát, de a jó zenét végül beengedte. A diszkó a fénykorát élte és Amál, akit itt felejtettek egy régi korból a régi hangzású nevével együtt, imádta az ABBÁT. A harmincon túliak is így voltak vele.
Elment arra a találkára. Már nem volt sem fiatal, sem szűz, mégis adni akart magának valamit a közönyön túl. Szeretett volna még érezni, de a láng nem akart fellobbanni. A férfi, aki várta, büszke, magas mérnök volt, és olyan fennhéjázó modorban mesélt az életéről, hogy Amál legszívesebben nyakon löttyintette volna a limonádéval, ami keserű volt azon a nyári délutánon. Nézte az idegent, akiből ömlött a szó, a terveit taglalta, és az egész találkozás nem volt más, mint egy öntömjénező monológ egy szem közönségnek. Másfél óráig bírta, aztán felpattant és közölte, hogy megy a vonata. Majd odafutott a világoskék Trabanthoz, amivel az út túloldalán parkolt és elhúzott.
Maradtak a délutánok, csak a korosztály változott. Kikoptak a fiatalok, jöttek helyettük negyvenesek, ötvenesek és beszélgettek egy jót, majd hazamentek. Néhányan sajnálták azt a pár forintot, amit Amál kért kekszre és üdítőre, és ezt elmenetelkor fanyalogva meg is jegyezték.
Ahogy hetvenéves lett, a világ már nem igényelte a teadélutánokat. Az emberek, akiket ismert, meghaltak, vagy belefáradtak a mindennapokba. Öt évtized alatt nem találta meg a szerelmet, amely talán nem más, mint illúzió. Kegyetlen és rövid játéka a sorsnak, hogy fenn tudja tartani az életet, hogy értelemet adjon a művészeteknek és a tavasznak.
Amál nem keseredett bele, inkább megnyugodva fogadta a tényt, lehet élni az érzés nélkül is. Ő maga volt a bizonyíték, hiszen István mellett megélte, bedunsztolta, és a polcon felejtette.
Soha nem merte megkérdezni anyjától, vajon kapott-e választ a levelére. De amikor az betöltötte a kilencvenet, és elindult a halálhoz vezető lépcsősoron, még elcsípte a legalsók egyikén. Amikor még magánál volt.
Az öregasszony szeme felcsillant, kegyetlen módon elmosolyodott, és csak ennyit mondott: soha. De az a mosoly, ami akkor látszott az arcán, más mondott.
Amál mindennél jobban gyűlölte ekkor. Mielőtt azonban tovább faggathatta volna, anyja tudata átlépett egy másik világba, ahonnét egyre ritkábban tért vissza kitisztulva.
Amikor pár hónap múlva meghalt, Amál vadul felforgatta a házát. A padlástól a pincéig kutatott megnyugtató jel után, de nem talált semmit. Fél évvel később unalmában fellapozott egy könyvet, amelyben megtalálta az üzenetet. Nem levél volt, nem direkt neki szánták, de ott volt. Ennyi volt aláhúzva:
„Az élet sosem olyan egyszerű és tiszta, mint, amikor a halálra készülünk. Mindegy mi marad utánunk, szépen kell búcsúznunk. Ezért Kedvesem, annyit mondok, ne hazudj! A világ már úgyse kíváncsi rád!” És egy szó volt piros tintával odavésve: Soha.
Amál szeméből kibuggyant a könny. István az övé maradt és ő is a férfié. Mindörökre.
