(József Attila utáni áthallással…)
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány. Lelkes és rajongó volt, majdnem minden húsz év körüli fiatal. Tele volt álmokkal, reményekkel, amelyek nagyon távolinak tűntek. Megszokott élete keretek közé szorította, és nem engedte kitörni. A körülötte élők azt suttogták vagy kiabálták neki, hogy ne legyen nagyravágyó, maradjon veszteg, mert az élet unalmas, és bárhol is élne, túl sok jó nem várhatna rá. Nem arra született. Nézzen csak körül: lát-e maga körül boldog vagy elégedett embert? Vajon hányan gazdagok és sikeresek a kis faluban, ahol addigi élete zajlott?
Hát nem egyszerűbb tudva a sorsot előre kiszámítva boldogulni? Majd egyszer feleség lesz belőle, ha visszavesz a szájából, aztán anyává válik, és az álmokat nem kergeti többé, csak messziről szemléli, majd lassan el is feledi. Ott maradnak neki a könyvek, a tévé, amely hamis tükröt tart elé. Nincs földi boldogság, csak dolgos élet, hétköznapok és olykor-olykor egy-egy ünnep.
A lány viszont megrázta a fejét. A könyvek, a filmek mást súgtak neki. Azt duruzsolták, hogy várhat rá egy jobb világ. És hitt a távolról jött hangoknak. Egy havas téli napon, harminc évvel ezelőtt, útnak indult. Nem volt nála más, csak egy piros táska tele ruhákkal, és némi pénz, mert hamuba sült pogácsát nem készített neki senki. Nem kívánt sok szerencsét sem, inkább csak enyhe fejcsóválás közepette, hagyták, hogy elinduljon, mondván, majd visszajön, ha kudarc éri.
A lány tudta, ez nem következhet be. Nem a kudarc. Azt már megélte többször is. A visszafordulás nem jöhet el… Hatalmas hó kezdett esni elindulása pillanatában, és az első akadályokat már elé is gördítette. Nem volt mesebeli szán kéznél, és a földi járművek csúsztak, késtek és botladoztak a váratlan hóesésben. De ő csak ment, mendegélt és várta, hogy az égi akadályok elháruljanak előle. Fiatal volt, erős és vidám. Nem kellett három próbát kiállnia, amíg megérkezett a városba, ami hófehér volt és a tiszta, mert a sűrű égi áldás befedett minden szennyet. Csak állt a vonatok mellett, nézte a lökdösődő tömeget, és tudta, hazaérkezett. Otthonról haza. A város ragyogott. Lehet, hogy az utcákat kutyapiszok rondította, lehet, hogy nem várta senki, mert elkerülte őt, mégis minden varázslatosnak tűnt.
Így érkeztem három évtizede a Nyugatiba. A forgatagban azt sem tudtam, hogyan jussak át a Skála Metróhoz, ahol taxik sorakoztak. A hajam átázott, kezem remegett, de itt voltam, és tudtam, nincs visszaút. Új életet akartam, új világot. Az a kicsi, szerény falu Vajdaságban mögöttem maradt. Ugyanúgy, ahogy a barátok, az emlékek, és temetőben a sírok, amelyek közt már ott volt nagyszüleimé és más rokonaimé is. Egyet biztosan tudtam: nem félek. A másik, a döntés volt.
Jól tettem, hogy mertem. Visszaút nem vezet, ezt elhatároztam. Azért sem, mert már szűk volt ott minden. Azért sem, mert már nem tudott többet adni, pedig én a világból akkor nagyot akartam szakítani. Budapestet akartam, a régi utcákat, a könyvekben olvasott Pasarétet, a Lánchidat és a Várban Munkácsyt. Miközben szorongva néztem a fővárosi kavalkádot, még azt sem volt tiszta, miből és hogyan fogok élni, de húszévesen ez nem tűnt riasztónak. A majdleszvalahogy-nyugalma befészkelte magát a bőröm alá, és lesz, ami lesz érzéssel csak átjutottam a Nyugati lépcsősorától a szemközti oldalra az órához. Most, hogy ezt leírom, már nem is vagyok biztos benne, hogy megvolt az óra akkor. Viszont a Skála lélegzett, lüktetett, én meg a fehér-szürke Budapestben megláttam a csodát. A hazajöttem és itthon vagyok-csodáját.
A taxis a Szentkirályi útra vitt, ahol barátnőm a maga higgadtságával el sem tudta képzelni, hogy merre lehetek, de abban biztos volt, hogy nem hiába várt. Bízott bennem. Flancos ebédet csinált, semmi pörkölt vagy rántott hús, hanem aszalt szilvával töltött pulykamellet tett elém. Csak néztem, mert még hasonlót sem ettem soha. De Budapest az Budapest, gondoltam, a változás meg a húslevesnél kezdődik.
Körülöttem lakótelepi házak, szürke mind, én mégis csak azt láttam, olyan helyen vagyok, ahol boldog lehetek.
Az első délutánon a királyi ebéd készítője feltette nekem a mesebeli három kívánság elsőjét: hová szeretnél menni este? És választhattam. Bármit mondhattam. Abban a városban lélegeztem, ahol még nem voltam otthon, de a könyvek lapjairól visszaköszöntek az utcák. És ott, akkor nem sokat gondolkoztam: A New York kávéházba, mondtam gyorsan, nehogy elillanjon a varázs. Barátnőm felnevetett és közölte, hogy ahogy akarom, de majd rájövök, hogy ezer jobb hely van Pesten. De nem érdekelt ezer jobb, csak az az egy, amit kimondtam. És aznap, a húszéves, messziről idepottyant lány kitárta a New York kávézó nehéz üvegajtaját. Még ma, ennyi év után sem tudok megilletődöttség nélkül belépni arra a helyre. Nemcsak azért, mert a világ legszebbje. Viszont írók és költők, művek és múzsák átmeneti szállása. Már nem emlékszem, mit ettem, ittam, csak az oszlopokról lecsorgó aranyfény maradt meg bennem. Különleges pillanat volt. Kinn elállt a hó, a fehér város örökre a szívembe lopta magát azon a napon. Láttam átalakulni, bosszankodtam a tolakodó tömegen, megcsodáltam a kovácsoltvas kapukat, a Várba vezető roggyant lépcsőket, a kutyát sétáltató öreg nénit, és a ragyogó kirakatokat.
Vissza sose néztem? Jaj, dehogyisnem. Hívtak az emlékek, a falu porszagú lehelete, a templomtorony, a lassuló idő. Adtak és én vettem belőlük egy darabot, amit beépítettem új életem mozaikjai közé.
Harminc év…Hogy hová tűnt, pontosan tudom. Belenézek a tükörbe, és már nem az a lány néz vissza rám, aki ragyogott az örömtől, mert bátor volt és útra kelt. Egy nő arca tekint vissza, akinek talán már nem akkora hite, de a szeme jobban csillog, mint valaha.
Kép forrása: Pinterest
