– Te szerencsétlen hülye! – ordított az orvos a nőre. – Mit műveltél? Ittál vagy telefonoztál, hogy nem vetted észre azt a férfit?
Léna reszketve nézett fel a férjére. Szája egészen kifehéredett az idegességtől.
– Válaszolj, mert nem tudom, mit teszek veled! Tönkrevágod az életed, de az enyémet is, nem beszélve a fiunkéról. Még arra se vagy képes, hogy figyelmesen vezess?
– Bálint, én…– azzal elhallgatott.
– Otthagyod, mert gyáva vagy? Miféle ember vagy te? Ha már elütötted, legalább segítettél volna neki!
Solymossy Bálint gyűlölte a szikár, korán ráncosodó asszonyt, aki alig múlt negyven, de jóval többnek látszott. Évekig ivott, de két éve tiszta volt. Nem akarta elhinni, hogy ugyanazt a karcsú, vidám lányt látja, akit egyszer szeretett. Léna a gimnázium legszebbje volt. Kicsit csendes és visszahúzódó, de szülei mérhetetlenül gazdagok voltak. Nem macerálta senki, amiért ritkán jár társaságba, inkább a könyveket bújja. Az a fajta ember volt, akit isten tudja miért, de mindenki elfogadott és szeretett. Mivé lett az idők során, fintorodott el. Kiszáradt. Ez volt rá a legjobb szó.
– Én nem akartam elhajtani, de megijedtem… – felelte az asszony kisvártatva. – Inkább miattad, hogy ne ártsak neked…
Az orvost elöntötte a méreg. Hogy mer a felesége vele takarózni? Legszívesebben megütötte volna, de azt soha többé nem ismételhette meg, miután az apósa megfenyegette. Jó tíz évvel ezelőtt pofon vágta. Léna apja akkor leültette, és azt mondta neki, hogy csak azért nem távolítja el a lánya közeléből, mert könyörgött neki, hogy ne tegye. De ha még egyszer előfordulna, vannak helyek, bányatavak az országban, ahol nem keresnék a hulláját. A férfi nem a levegőbe beszélt, Solymossy Bálint tudta, hogy képes lenne rá, megvannak hozzá az emberei.
– Ez undorító még tőled is! – ordított rá. – Ha volt kamera a közelben, a rendőrség meg fog találni. Láttál egyet is?
Léna szeméből kibuggyant egy könnycsepp. Tényleg miféle ember ő, aki cserben hagy valakit? Ha ilyet hallott a tévében, elítélte a tettest, erre kiderült, hogy ő se jobb másoknál. Rég tudta, hogy semmit nem ér az élete, de hogy tartása és ereje ennyire elfogyott már, nem sejtette. Két évtizede lett belőle háziasszony csak azért, hogy egyengesse férje karrierjét. Nem hallott és nem látott a szerelemtől, hiába kérte az apja, hogy álljon a saját lábára, ő gyerekeket akart és boldog családot. Öt évig küzdöttek, mire összejött Máté, azalatt ő szinte kicserélődött. Születése után csak rosszabbodott a helyzet, mert még görcsösebben akart megfelelni, mint addig.
– Nem figyeltem…Nem tudom…
– Jaj, istenem, minek is kérdezem! Egy embert nem vettél észre, hogyan emlékeznél egy kamerára!
Az orvos legyintett és faképnél hagyta az előszobában az asszonyt, aki még mindig remegett. Vékony testén rázta a félelem.
– Bálint! – szólt utána. – Mi lett vele?
– Túlélte, de nem rajtad múlt – vetette oda neki a férfi, és töltött magának egy kis tonicot. – Ülj már le, mert még elájulsz! Máténak ne szólj róla, a kocsit majd elviszem a szerelőhöz, és azt mondom neki, egy őz ugrott eléd.
– Köszönöm! – sóhajtott fel Léna, és hálásan pillantott régi szerelmére, aki csak nyomokban tartalmazta a srácot, aki oly hevesen ostromolta. Egyszer még az ablakon is kiszökött miatta. Apja majd felrobbant a méregtől, de anyja cinkosan összemosolygott vele. Bálint mindig is megnyerő volt, és jó külseje hatalmas ambícióval párosult.
– Szerinted, meglátogathatom a kórházban? – szólalt meg váratlanul.
– Kit? – hördült fel a férj.
– Hát őt…
– Most komolyan beszélsz? Meg ne próbáld, mert bíz’isten, rád zárom a házat és nem engedlek ki még a kertbe se. Te nem fogod fel, mit tettél? Odamennél bocsánatot kérni?
– Csak…Igen, talán az megnyugtatna, ha látnám, ha elmondanám neki…
– Jaj, ne haragudjon, hogy majdnem megöltem…– A gunyoros hang szíven ütötte az asszonyt, de nem szólt semmit. Tudta, hogy ha meg akarja tenni, férjét nem avathatja be. Nem bírja ki, hogy ne látogassa meg. Érezte, hogy segítenie kell. Majd kárpótolja valahogyan. Istenem, köszönöm, hogy életben hagytad, fohászkodott magában.
– Rendben, igazad van – suttogta.
A férfi letette a poharat és gyanakodva végigmérte Lénát. Ismerte már, ilyen gyorsan nem szokta feladni. Valószínűleg tervez valamit, neki pedig résen kell lennie. A kórházban nem avathat be senkit, mert a pletyka pillanatok alatt beszennyezné a jóhírét. Ott senki nem tud titkot tartani, mert a fáradtság, a folyamatos feszültség nem engedi. Ki kell engedni a gőzt viccel, flörttel és némi szexszel is, ha alkalom adódik rá.
Ricsi tőle szokatlan módon elábrándozott. Nem nagyon hitt a végzetes találkozásokban, arra ott voltak a filmek, meg a romantikus regények, mégis sokat járt a fejében Anna, aki gyönyörűnek és különlegesnek látott. Úgy gondolta, vele talán visszakaphatna valamit az élet szeretetéből, mert az utóbbi időben elfelejtette, hogy férfi, de azt is, hogy vannak érzelmei. Házassága kiölte belőle a reményt, a kedvességet is némiképp. A válás gyorsabban lezajlott, mint remélte, mégse szabadult meg a feleségétől. Sajnálta, de már rég nem szerette.
Úgy gondolta, ír egy üzenetet Annának, és megkérdi, szeretne-e repülőket látni egészen közelről. Volt egy haverja Ferihegyen, és tartozott neki egy szívességgel, azt beválthatná egy kis titkos kalandozásra a hangárban.
Anna nevetős emojik kíséretében azt felelte, persze, hogy szeretne, és örömmel találkozik vele. Ennél kellemesebb két sort régen kapott. Gyorsan egyeztetett Robival, aki annyit azért mondott, hogy a fejét veszik érte, de belemegy. Így kvittek lesznek. Ricsi úgy vigyorgott, amikor letette a telefont, mint aki megnyerte a lottó ötöst. Bejutnak, kiviszi a parkba is, beszállnak egy-két gépbe, de nem a múzeumi darabokba, aztán meghívja egy italra, és ez lesz az első igazi randijuk. Tökéletesre tervezte, az is lesz.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
