Az utcán csend volt. Meglepően nagy csend. Mintha egy pillanatra elhalkult volna a világ, amikor a pár kettévált, és egymás kezét fogva állt tovább a járdán. Az idő megpihent, visszatért kivájt medrébe, és nem akart a múltban, de a jövőben sem lenni. Ott volt, ahol lennie kellett: a jelenben. Gábor elgyengülve nézte Marát.
– Tudom, hogy röhejesek vagyunk, de szerencsére nem sokan járnak erre – mondta apró mosollyal szép szája sarkában. – A mi korunkban…
– Engem nem érdekel, mit mondanak mások – felelte Mara némi daccal.
– Akkor jó. Mert azt akarom kérni tőled, hogy add fel az életedet itthon, és gyere velem! Ha nem is azonnal, de rövid időn belül szeretnék új életet kezdeni veled és csakis veled.
Mara sejtette, hogy ezt fogja mondani, és ennél szebbet sose kaphatott volna embertől, mégis megijedt, ahogy egy olyan nő megijedhet, akinek gyereke van, volt férje, szülei és barátai egy olyan országban, amelyre a férfi, akit szeret, már nem tekint másképpen, csak múltként. Mégis mosolygott. Teste még érezte a férfiból áradó nyugalmat és melegséget.
– Ugye tudod, hogy kettő az egyben csomaggal járok? Van egy fiam. Az apjának is bele kell egyeznie, a fiamnak is el kell fogadnia az új helyzetet. Már nem azok a bolond szerelmesek vagyunk, mint régen…
– Mara, én egész éjjel ezen rágódtam és mérlegeltem. Nem tudom elképzelni, hogy ne tudnánk megoldani ezt. Számolok azzal, hogy nehéz lesz. Mindketten felnőttünk, sok dolgon mentünk keresztül, de meg kell tanulnunk változtatni azon, ami nem jó nekünk. És most már tudjuk, hogy nem jó egymás nélkül.
A lány felsóhajtott. Igen, az eszével tudta, hogy igaza van. A szívével is. Mégis elszomorodott, mert az ő döntése egy rakás ember életét megváltoztathatja. Mit fog szólni a volt férje? Hogy reagál a fia, akinek itt vannak barátai? Mi lesz a szüleivel, akik már nem fiatalok? Mosolyába lassan keserűség vegyült, és megértette, mennyire már tizenévesen szeretni és szerelmesnek lenni, mint közel a negyvenhez, és abból meríteni, ami akkor valaha különlegesnek tűnt. Már nem az a lány volt, ahogy Gábor se az a fiú. Felnőttek, mások lettek a prioritások.
– Hallgatsz…Nem így gondolod? – Gábor szeme megtelt aggodalommal. Keze megsimította a lány hátát, és várt.
– Nem ez volt a terv mára…Egyszerűen megijedtem. Azt hittem, bulizunk egy nagyot, Emese megkapja a magáét, és nem az utca kellős közepén kell eldöntenem, mit akarok kezdeni a további életemmel.
– Igazad van. Lerohantalak. Sajnálom. Még egy hetet leszünk itthon. Majd kitaláljuk hogyan tovább.
Hangja kedves és megnyugtató volt, de Mara tudta, hogy most csalódott és megbántott. Mégse mondott semmit, mert a helyzet közel sem volt olyan egyszerű, amilyennek látszott. Főleg a fia miatt. Nem kisgyerek már, hogy csak úgy ide-oda rángassa. Szüleit bár ritkán látja, mégse szívesen veszítené el. Amerika nem a szomszédban van, ahonnét hazaautózik az ember, ha kedve tartja.
– Tudnod kell, hogy szeretlek téged. De adj időt nekem! – nyögte ki, és szeme megtelt könnyel.
– Drágám, amennyit csak akarsz. Ha eddig vártam, ezután is fogok.
– Vártál? Ezt hogy érted?
– Ahogy mondom. Kislány, én mindig is szerettelek. Te vagy nekem az igazi, bár amikor ezt kimondom, én magam is elszégyellem magam, olyan nyálas.
– Minden vallomás az – nevetett fel a másik, – de nagyon jó hallani.
– Menjünk vissza! Tényleg ne most akarjunk a világot megváltani. Keressük meg a barátnőd, tisztázzuk, mit miért tett, az is egy lépés előre, jó?
– Azt hiszem, ez most a legtöbb, amit tehetünk. – Azzal megfogta a férfi kezét és elindultak befelé. Egyenesen a táncolók közé furakodtak, és a zene lágy dallamára összesimultak. Mindenki őket nézte, mert végre beigazolódni látszott, amit sejtettek.
– Ezek együtt vannak rendesen! – súgta Ági Ingridnek. – Menjenek a francba!
Ingrid bólintott, és nedves, borfoltos ruhájára pillantott. Káromkodott egy cifrát, és a férjére gondolt, az idiótára, akit nem tud lerázni, mert szereti őt, pedig egy szélhámos. Emese felállt, felkapta a táskáját, és a tömeget kikerülve kislisszolt az oldalajtón. Odakint nagy levegőt vett, bámulta a gyér utcácskát, és nem akart Marára és Gáborra gondolni. Úgy látszik, vannak tervek, amelyek nem valósulhatnak meg. Odafönt valaki rendesen beleköpött a levesébe, pedig mindent eltervezett. Már húsz éve, amikor még fiatalabb és csinosabb és amikor akaratlanul szerelmes lett barátnője pasijába, és nem tudta kiverni a fejéből. Már akkor se volt boldog, de valahogy elnyomta magában az érzést, hogy ne szenvedje meg a barátságuk, de az ma véget ért. Elveszítette mindkettőjüket anélkül, hogy valóban közük lett volna hozzájuk. Birtokolni akart egy barátot, el akart lopni egy szerelmet, de csúfos kudarcot vallott. A szíve erősen zakatolt, és kibuggyant szeméből a könny. Úgy ült be a kocsijába, hogy ott már hangosan zokogott. Ráborult a kormányra, és haragudott mindenkire, de elsősorban magára. Elrontott mindent, mert rossz ember, sorolta. Rossz módszereket választott, és ezek nem vezettek sehová. Akiket egymásnak szánt a sors, egymáséi is lettek, és ő rosszul jött ki az egészből. Vajon keresse-e meg őket, hogy bocsánatot kérjen? Megrázta a fejét. Bizonyára gyűlölik, és ehhez minden joguk megvan.
Gázt adott, és elindult haza. Oda, ahol nem várta senki, mert magányos volt. Üres és szomorú. De erről nem tehetett senki, csak ő. Könnyein és önsajnálatán át nem látta meg a másik autót, amelyik jobbról közeledett. Így nem adta meg neki az elsőbbséget. Csak a csattanást hallotta, és a sötétséget érezte, amely beborította egy pillanat alatt.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
