Erre kapásból azt válaszolhatnánk, hogy sok a hibánk, nem vagyunk tökéletesek, és nincs bennünk semmi különös…Ugyan miért szeretnénk saját magunkat, hiszen átlagoErre kapásból azt válaszolhatnánk, hogy sok a hibánk, nem vagyunk tökéletesek, és nincs bennünk semmi különös…Ugyan miért szeretnénk saját magunkat, hiszen átlagosak és gyakran üresek vagyunk?
Önmagunk szeretete talán az egyik legtöbbet emlegetett, mégis a leginkább félreértett belső feladat. Könnyű beszélni róla, motivációs feladatokkal teletűzdelni, idézetekkel díszítgetni, de amikor valóban szembe kell néznünk saját magunkkal, akkor csendben maradunk. Nehéz terep ez, kevés dologba lehet kapaszkodni.
Ha megvizsgáljuk önmagunkat, sosem egy tiszta lapot látunk. Inkább egy torz tükröt, amelyet az évek, a kapcsolatok, a csalódások és az elvárások formáltak. Úgy növünk fel, hogy megtanítják nekünk, mikor vagyunk szerethetőek és mikor nem. Nem szavakkal, bár azokkal is, hanem gesztusokkal, türelmetlen sóhajokkal, félmondatokkal és a másokkal való összehasonlítással. Számtalanszor halljuk és hallottuk is, hogy lehetnénk jobbak, hogy másnak mennek a dolgok, mi se nyavalyogjunk, és ezek a hangok lassan a sajátjainkká válnak, és idővel mi magunk ismételjük őket kíméletlenül.
Önmagunk szeretetét az is nehezíti, hogy nem tudjuk magunkat távolról figyelni. Másokkal szemben gyakrabban vagyunk megértőek, hiszen látjuk a körülményeiket, a küzdelmeiket, míg a magunk esetében ez nem működik ugyanígy. Általában magunk felé sokkal keményebbek a mércéink, könyörtelenül ócsároljuk rossz ötleteinket, a hibáinkat és magunkat a testünket is. Van ebben egy furcsa ellentmondás, mert miközben arra vágyunk, hogy szeressenek és elfogadjanak bennünket teljes valónkban, mi magunk tagadjuk ezt meg önmagunktól.
Az önszeretetet az összehasonlítás is rombolja. Egy olyan világban élünk, ahol mások életének megszerkesztett, filterezett változatával kell szembesülnünk nap mint nap. Folyamatosan jelen van életünkben a siker, a szépség, a látszólagos boldogság, ám mindez másoké. Így agyunk csendes hiányérzettel küzd, ugyanis nálunk mindig hiányzik valami. Mi kevesebbnek tűnünk, mert vagy nem vagyunk elég szépek, sikeresek, vagy a teljesítményünk aprócska.
A legmélyebb ok azonban mégis az, hogy pokolian nehéz szembenézni önmagunkkal. Hiszen tele vagyunk kicsinyes hibákkal, féltékenységgel, gyávasággal és irigységgel. Nem az lenne a cél, hogy a nap minden percében különlegesnek lássuk önmagunkat, hanem annyi, hogy elfogadjuk, ilyenek vagyunk és kész. Sokan erre képtelenek, ezért fordulnak mások felé. Sokkal egyszerűbb másik életében jelen lenni, gondjaikkal törődni, mint a magunkéban rendet tenni.
Ahhoz, hogy szeretni tudjuk azt, akik vagyunk, sok munkát kell fektetnünk fejlődési folyamatainkba. Meg kell értenünk döntéseink súlyát, hibáink eredetét, még akkor is, ha mindez fájdalommal jár. Ha elindulunk ezen az úton, de őszintén és nem idealizálva a tetteinket, akkor nem leszünk tökéletesebbek, de már nem leszünk önmagunk ellenségei. És talán ez az első lépés.
Attól lehetünk majd jobbak és kíméletesebbek magunkkal szemben, ha tudomásul vesszük, hogy a korlátaink végesek, hogy nem akarjuk elhazudni a rosszat, és nem fordulunk el magunktól akkor, ha hibázunk, ahelyett, hogy felvállalnánk a felelősséget. Olykor zavarba ejtő, kényelmetlen és fájdalmas látni, hogy mások vagyunk, mint akinek gondoltuk vagy reméltük a személyiségünket, de ha ezt megérjük, elkezdődhet valami, amelyben önazonosak válhatunk. Azok, akik vagyunk, és nem a hazugságok, amelyekkel másokat kábítottunk, beleértve a saját lelkünket is. Kitartó és lassú munka hozhat csak változást, ebbe azonban kevesen vannak, akik, képesek beleállni, és még kevesebben, akik a tükrüket megtisztítják, hogy képük valóságos legyen.
Fotó: Юлия Артамонова: https://www.pexels.com/hu-hu/foto/29632548/
