A város peremén, ahol az aszfalt még nem akarja vissza a földnek, amit elrabolt tőle, és a fények nem ígérnek semmit, csak halványan vibrálnak a ködben, élt valaki, akit senki nem értett igazán, de mindenki tudott róla. Nem volt láthatatlan, inkább túl nagy ahhoz, hogy beleférjen az emberek világának megszokott kereteibe. Ő volt Jon.
Jon nem szerepelt semmilyen nyilvántartásban, nem meséltek róla legendákat, pedig mindenki tudta, hogy más, mint a városka lakói. Jon óriásira nőtt. Teste hatalmas volt, ahogy ereje is. Mintha egy másik világból maradt volna ott. Egy olyanból, ahol nem kellett meghajolnia sem az ajtók, sem az emberek előtt. De ő meghajolt. Mindig.
Napközben a városba járt dolgozni. Néha összesúgtak háta mögött, ha elhaladt a kocsma előtt, de nem kérdezték honnan jött, csak azt figyelték, mire képes. Ő pedig tette a dolgát: emelt, bontott, cipelt és épített. Olyan súlyokat mozgatott meg, amelyeket mások csak gépekkel tudtak volna. A munkavezetők nem néztek a szemébe, csak rövid parancsokkal irányították. Jon nem válaszolt nekik, pedig tudott beszélni, de megtanulta, ahogy múlt az idő, hogy hangja nem számít.
Esténként visszatért a város szélére, ahol egy félig összedőlt épület adott neki menedéket. A tető hiányos volt, és ahhoz képest, hogy építkezéseken dolgozott, értett volna hozzá, nem javította meg. Az esővíz is lassan csordogált le a falakon, mintha a romos épület sírt volna magányában. Jon ilyenkor hátát a hideg téglafalnak vetette és figyelte, ahogy a cseppek egymást kergetik. Türelmes volt és kíváncsi. Volt benne valami különös béke is ezekben a pillanatokban. A világ nem akart tőle semmit, és ő sem vágyott semmire, csak a csendre.
Egy éjszaka azonban, amikor a köd sűrűbb volt a szokásosnál, és a város tompán hallgatta saját szívének lüktetését, Jon hangokat hallott. Nem messziről érkezhettek, vagy ha igen, akkor olyan távolról, hogy forrására nem lehetett volna rájönni. Mintha odabentről szólította volna meg valaki.
– Emlékszel?
Jon megmozdult, fejét lassan a sötétség felé fordította, mintha látni vélt volna ott valakit, pedig nem volt ott senki. Csak a köd és az a furcsa, nehéz csend, amely már nem volt üres.
– Mire? – kérdezte rekedten, mintha rég nem használta volna a hangját.
Hirtelen képek villantak át előtte, mintha egy agyonmosott lepedő szakadt volna foszlányaira. Egy rég volt világ üzent neki, csak még nem értette meg. Hirtelen felpattant. Teste tiltakozott. Gerince ropogott, de kihúzta magát, és egy pillanatra úgy tűnt neki, a falak is távolabbra kerültek. Maga előtt látta a hegyeket, a szüleit, amint a vízmosásban gyalogolnak, a kedvesét, aki vidáman integet neki, majd eltűnik, mintha nem is lett volna soha. A felismerés túl nehéz és bonyolult volt, mégis megértette. Itt ragadt ebben a világban, ahol már nem volt hozzá hasonló, mert a többiek mind elmentek vagy meghaltak. Némelyeket megöltek, másokat elkergettek. Őt nem bántották, mert még kisgyerek volt, és elbújt a hegy gyomrában, amikor elkezdődött a háború.
Másnap, amikor újra munkába állt, és megint záporoztak rá az utasítások, nem teljesítette őket azonnal. Nagy levegőt vett, és hagyta, hogy késsen a munka.
– Mi van veled? – kérdezte tőle az egyik férfi türelmetlenül.
Rápillantott, és ebben a tekintetben volt valami zavarba ejtő. Nem harag vagy dac, hanem egy kimondatlan kérdés: Miért? Ki vagy te, hogy parancsolgass nekem? Ez volt az első alkalom, amikor nem hajolt meg a többiek akarata előtt. Pontosabban nem azonnal. A változás azonban bekövetkezett. Jon nem indult el meghódítani a világot, nem dobálta erősebben a gerendákat, inkább csak állt és elrévedve bámulta a hegyet. Azt, amelyik gyomrában éltek több családdal együtt. Ott, ahol mindig zúgott a nevetés, miközben az asszonyok főztek. Lehunyta a szemét, és nem értette, hogy addig miért nem látta az övéit. Hogyan felejthette el, hogy mi lett velük? Gyerek volt, de nem annyira, hogy ne fogja fel, hogy a városi népek veszélyt jelentettek számukra. Sokan voltak, fegyvereikkel jártak és gyűlölték őket. Pedig az ő népe sosem bántott senkit, élte a maga életét, és csak időnként csapott zajt, ha épp köveket törtek vagy fákat húztak ki a hegyoldalban.
A változás lassan járta át az elméjét, ahogy az emlékezés is, amelynek köde napról napra oszlott. Már nem dolgozott lelkesen, és gyakran elmélázott, aminek az lett a követkeménye, hogy az egyik munkavezető megmosta a fejét.
– Te mindig megbízható munkás voltál, Jon! Mi lett veled? Hetek óta nem vagy önmagad – morogta és az óriás tekintetébe fúrta a sajátját.
Nem válaszolt neki. Nem tudott volna mit mondani, ugyanis felébredt.
Egyik este, amikor a nap már rég lebukott a hegy mögött, és csak az utolsó fénycsík vibrált, mint egy eleven kölyök, kilépett a romos épületből. Mozdulataiban ott volt a döntés. Lábai nem a város felé vitték, hanem messze tőle, a fák közé, az erdő mélyére, ahol nem kereste, de nem is várta senki. Jó érzés járta át, mert már tisztában volt azzal, hogy erejét visszakapta, és már sosem kell többé azoknak dolgoznia, akik megölték a többieket. Csak egy kisgyereket hagytak meg magnak, aztán róla is elfeledkeztek, mert az öregek nem meséltek régi meséket jó ideje.
Jon azonban maradt, nem úgy öregedett, mint a többiek, ezért el is felejtették, hány éves. Őszült, de ránca nem volt. Már rég nem volt az a tudatlan báb, akinek munkáját használták, ő pedig hagyta.
A sötét és áthatolhatatlan erőd közepén megállt egy keveset, nagyot sóhajtott, és vissza sem nézett a városra. Elhagyta, mert már tudta, hogy nem tartozik oda. Ahogy sehová sem, hiszen az övéi rég nem voltak sehol. Csak a csend maradt utána, és a városiak dühe, akik hálátlannak és ostobának tartották, hiszen megmentették egykor, mégse volt képes meghálálni. Pedig etették, itatták és felnevelték. Csak épp nem kedvelték, mert más volt, mint ők.
Hiánya ott ragadt a levegőben, ahogy ki nem mondott káromkodások sora, mert akik maradtak, nem tudtak megbirkózni a gerendákkal, a téglahegyekkel és a betonnal, amelyeket ő gondolkodás nélkül repített fel a magasba.
Jon, az óriás visszatért azok közé, akikhez egykoron tartozott. Az erdő elnyelte, és csak időnként lehetett hallani lépteinek dübörgő zaját. Az anyák ilyenkor halkan suttogták gyerekeiknek, hogy legyen jók, mert ha nem, Jon értük jön, és elviszi őket a vadonba.
Jon, ha ezt hallotta volna, bizonyára mosolygott volna, és fejét ingatva lépkedett volna tovább a széles ösvényen egyenesen a barlangba, amelyet addig nem fedezett fel senki. Lábnyomát elmosta az eső, ahogy idővel az emlékezetét is. És ennek az óriás jobban örült, mint bárminek.
